Augusztus 31-én a naptár szerint véget ér a nyár, a kert azonban erről mit sem tud. A paradicsom tovább pirosodik, a paprika még terem, a szőlő egyre édesebb, a késői virágokon méhek dolgoznak, és a fák lombja többnyire még ugyanolyan zöldnek látszik, mint néhány héttel korábban. Ha azonban reggel korán kimegyünk, vagy este egy kicsit tovább maradunk odakint, már érezni lehet a fordulatot. Hosszabb az éjszaka, hamarabb nyúlnak meg az árnyékok, tovább ülhet a harmat a leveleken, és egyre több növény virág helyett magot érlel.
A hónap utolsó napjához különösen szép magyar kerttörténeti emlék kapcsolódik. 1933. augusztus 31-én halt meg Ambrózy-Migazzi István, botanikus, dendrológus, növényhonosító és kertépítő, akit nem véletlenül neveztek „virágos grófnak”. A Jeli Arborétum megálmodójaként egész életében azt próbálta bebizonyítani, hogy megfelelő növényismerettel, jó termőhely-választással és némi kertészi merészséggel Magyarországon is létrehozható egész évben izgalmas, különleges kert.
A nyár utolsó napján az ő története különösen találó. Mert Ambrózy kertje arra emlékeztet, hogy egy kertben valójában soha semmi nem ér véget egyik napról a másikra. Az egyik évszak egyszerűen átadja a helyét a következőnek.
A virágos gróf, aki egész évben élő kertet akart
Ambrózy-Migazzi István 1869-ben született Nizzában, gyermekkorának azonban fontos helyszíne volt Vas vármegye. Jogot tanult és közéleti szerepet is vállalt, de igazi szenvedélye a növényvilág lett. Különösen az örökzöldek foglalkoztatták, és az a kérdés, hogyan lehet olyan növényeket meghonosítani, amelyekről sokan úgy gondolták, hogy a magyarországi kontinentális éghajlatot nem viselnék el.
Első jelentős arborétumát Malonyán alakította ki. Nem egyszerű növénygyűjteményt készített, hanem élő kísérleti kertet, ahol a termőhely, az árnyék, a páratartalom, a talaj és a növények egymásra gyakorolt hatása együtt számított.
Az első világháború utáni határváltozások miatt Malonya Csehszlovákiához került. Ambrózy azonban nem mondott le régi álmáról. Magyarországon új helyet keresett, ahol ismét kertet építhet.
Jeli: egy hely, amelyben más talán csak bozótost látott
A megfelelő területet Kám határában, Jelihálás pusztán találta meg. 1922-ben kezdett ott újra nagyobb léptékű kertészeti munkába. A mai Felsőkert körülbelül öt hektáros területén indult el az a növénytelepítés, amelyből később a Jeli Arborétum fejlődött ki.
Ambrózy nem azért választotta Jelit, mert kész park várta. Éppen ellenkezőleg: a terület változatos adottságai érdekelték. A domborzat, a savanyúbb talaj, a források, az erdős részek, a különféle kitettségű lejtők és az ezekből kialakuló apró mikroklímák rendkívül sokféle növény számára kínáltak lehetőséget.
A jó kertész egyik legfontosabb képessége éppen ez: nemcsak növényt lát, hanem helyet is.
Ahol más azt mondja, „itt túl árnyékos”, ő azt kérdezi: mi szeretné ezt az árnyékot? Ahol túl nedves a föld, nem feltétlenül megpróbálja kiszárítani, hanem olyan növényt keres, amelynek éppen erre van szüksége.
Nem a növényt kell mindenáron ráerőltetni a kertre
Ez a szemlélet a saját kertünkben is meglepően sok problémát megoldana. Gyakran előbb beleszeretünk egy növénybe, hazavisszük, majd megpróbálunk valamilyen helyet találni neki. Ha nem érzi jól magát, öntözzük, trágyázzuk, árnyékoljuk vagy éppen több napfényt próbálunk varázsolni fölé.
Pedig néha nem a gondozás kevés, hanem egyszerűen rossz a hely.
A savanyú talajt kedvelő növény mészben gazdag földben küszködhet, a szárazságtűrő faj nyirkos talajban szenvedhet, az árnyékkedvelőt megperzselheti a délutáni nap. Augusztus végére ezek a különbségek már különösen jól látszanak.
A nyár ugyanis hosszú vizsga a kert számára.
Augusztus 31-én a kert már nem nagyon tud titkolózni
Tavasszal szinte minden ágyás ígéretes. Nedvesebb a föld, enyhébb az idő, a palánták frissek, a kertész lelkes, és még rendszeresen locsolja azt is, amiről júliusra megfeledkezik.
Augusztus 31-re azonban mögöttünk van egy teljes nyár. Most már látszik, hol égett ki rendszeresen a talaj, melyik növényt perzselte a nap, mi került túl nagy árnyékba, hol volt rossz a légjárás, és melyik növény érezte annyira jól magát, hogy lassan a szomszéd ágyás tulajdonjogára is igényt tart.
Érdemes most fényképeket készíteni. Nemcsak a szép részekről, hanem a problémás helyekről is. Írjuk fel, mit szeretnénk jövőre máshová tenni, miből kell kevesebb, miből szeretnénk többet.
Februárban ugyanis az ember emlékezetében minden tavalyi kert kissé szebb lesz.
A fénykép kevésbé érzelgős.
Jeli titka a mikroklíma is
Ambrózy különféle növények telepítésével maga is alakította a kert mikroklímáját. A magasabb fák árnyékot és védelmet adtak, alattuk párásabb, szűrt fényű környezet alakulhatott ki, amely más növények számára vált kedvezővé.
Ez a kertépítés egyik legérdekesebb lehetősége. A kert nem feltétlenül változatlan adottság, amelyhez csak alkalmazkodni lehet. Bizonyos mértékig alakíthatjuk is.
Egy sövény csökkentheti a szelet, egy lombos fa árnyékot adhat, talajtakaróval mérsékelhetjük a kiszáradást, több növényi szinttel pedig párásabb, kiegyensúlyozottabb kis környezetet teremthetünk.
Nem szükséges hozzá arborétum.
Már néhány négyzetméteren is kialakulhat egészen más világ.
A rododendronok később Jeli jelképeivé váltak
A Jeli Arborétum neve ma sokak számára összeforrt a rododendronok látványos tavaszi virágzásával. Ezek a növények kifejezetten jól érzik magukat a számukra megfelelő, savanyú talajon és kedvező mikroklímában.
A történetük jó példája annak, milyen látványos eredményt adhat, amikor a növény igénye és a termőhely találkozik. Ugyanaz a rododendron egy meszes, száraz kertben folyamatos küzdelem lehet, míg megfelelő környezetben éveken át hatalmas bokorrá fejlődhet.
A kérdés tehát sokszor nem az, hogy „hogyan tartsam életben?”, hanem az, hogy „valóban ide való?”.
Ez a két mondat rengeteg locsolást és bosszankodást megspórolhat.
Az örökzöld nem egyenlő az örökké változatlannal
Ambrózy különösen sokat foglalkozott örökzöldekkel, de az egész évben érdekes kert nem azt jelenti, hogy januártól decemberig minden ugyanolyan zöld.
Éppen ellenkezőleg. A jó kert évszakonként más arcát mutatja. Tavasszal virágok, nyáron lombok, ősszel termések és levélszínek, télen pedig örökzöldek, kérgek, ágformák és magfejek kerülhetnek előtérbe.
A nyár végén ezért nem kell kétségbeesni attól, hogy a kert veszít májusi frissességéből. A napraforgó lehajtja a fejét, a kasvirág barna közepet érlel, a díszfüvek kalászai egyre látványosabbak, a rózsákon pedig megjelenhet a csipkebogyó.
Nem rosszabb lett a kert.
Csak más fejezet következik.
Ne takarítsuk el szeptember előtt az egész nyarat
Augusztus végén különösen erős a késztetés, hogy rendet rakjunk. Az elnyílt virágot levágjuk, a barnuló szárat eltüntetjük, a magfejet kidobjuk, és néhány óra múlva a kert úgy néz ki, mintha valaki megpróbálta volna visszaállítani júniusra.
Pedig számos magfejnek később fontos szerepe lehet. Madarak fogyaszthatják, az üreges szárakat apró élőlények használhatják, és sok száraz növény deres vagy havas téli reggelen egészen különleges látványt ad.
Természetesen a beteg növényi részeket érdemes eltávolítani, és nem kell mindent meghagyni. A cél nem az elhanyagoltság, hanem a válogatás.
A kertnek szeptemberben sem kell sterilnek lennie.
Most már az őszi ültetések helyét is tervezhetjük
Ahogy a nagy nyári hőség enyhül, közeledik a fák és cserjék őszi telepítésének időszaka. Augusztus 31. ezért kiváló nap arra, hogy körbejárjuk a kertet, és megnézzük, hol lenne valóban hely egy új növénynek.
Ne csak az üres foltot nézzük. Figyeljük meg, hány órát süt oda a nap, merre jár a szél, milyen gyorsan szárad ki a talaj, mekkorára nő majd a kiszemelt növény öt vagy tíz év múlva, és vajon mit fog árnyékolni.
A kertészet egyik legdrágább mondata:
„Majd kordában tartjuk metszéssel.”
Néha működik.
Néha pedig tíz évvel később láncfűrészt jelent.
A nyár végi harmat nem öntözi meg a gyökereket
Augusztus végén a reggeli harmat könnyen megtévesztő lehet. A fű nedves, a levelek csillognak, a kert frissnek tűnik, miközben néhány centiméterrel mélyebben továbbra is száraz lehet a talaj.
A fiatal fák, frissen telepített cserjék és sekélyebben gyökerező növények ezért tartós szárazság esetén továbbra is igényelhetnek öntözést.
Ne csak a föld felszínét nézzük. Nyúljunk bele néhány centiméter mélyen, és ellenőrizzük a nedvességet. Ritkább, de alaposabb öntözéssel a vizet mélyebbre juttathatjuk, ami a gyökereket is lefelé ösztönzi.
A növény ugyanis a gyökerével iszik.
Nem a harmatos levelével.
A mulcs ősszel sem megy szabadságra
A talajtakarás a nyár vége után is hasznos. Segít megtartani a nedvességet, mérsékli a talaj hőmérsékletének ingadozását, és szerves mulcs használatakor idővel a talaj szerkezetét is javíthatja.
Ősszel ráadásul egyre több saját alapanyag áll rendelkezésünkre. Az egészséges lehulló lomb, aprított növényi részek és érett komposzt mind visszakerülhetnek a kert körforgásába.
A vastag mulcsot azonban ne kupacoljuk közvetlenül a fák törzséhez vagy cserjék tövéhez. Hagyjunk körülöttük némi szabad teret.
A mulcs takaró.
Nem nyakig felhúzott paplan.
A régi kalendáriumban is határnap volt
Augusztus 31. nem tartozott a legismertebb magyar jeles napok közé. Egy régi kalendáriumi gyűjtés általában dolgos napként, helyenként különös félünnepként írja le, és a hónap végét egyes területeken betakarításhoz, az új gabonához és kenyérhez kapcsolódó szokások is kísérték.
Ebben nem is maga az egyetlen nap a legérdekesebb, hanem a helye az esztendőben. A paraszti gazdálkodás számára augusztus vége valódi fordulópont volt. Az aratás már lezárult vagy lezárultához közeledett, a gyümölcsök értek, a szőlőszüret egyre közelebb került, miközben az őszi vetések előkészítése is megkezdődött.
A régi gazda tehát augusztus 31-én ugyanúgy egyszerre nézett hátra és előre, mint mi a kertben.
Mit adott a nyár?
És mit kell most továbbvinni belőle?
„Semper vireo” – örökké zöldellek
Ambrózy-Migazzi István 1932-re súlyosan megbetegedett, mégis tovább dolgozott Jeliben. A Jeli Varázskert története szerint röviddel halála előtt erdészével megjelöltette azt a helyet, ahol majd nyugodni szeretett volna. Néhány héttel később, 1933. augusztus 31-én meghalt.
Sírján jelmondata olvasható:
„Semper vireo” – örökké zöldellek.
Kevés mondat illene jobban egy kertészhez.
Különösen ahhoz, akinek kertje csaknem száz évvel később is tovább él, nő, változik, és újabb nemzedékeknek mutatja meg azokat a növényeket, amelyeket ő valaha elképzelt ezen a helyen.
Egy kert soha nincs készen
Talán ez Ambrózy történetének legszebb tanulsága. A Jeli Arborétumot sem tudta „befejezni”, mert kertet valójában nem lehet befejezni. A fák tovább nőnek, árnyékot teremtenek, növények pusztulnak ki, mások terjeszkednek, változik az éghajlat, változik a talaj és változik az ember is, aki gondozza.
A saját kertünk ugyanez kicsiben. Nem kudarc, ha jövőre átültetünk valamit. Nem hiba, ha egy ágyást teljesen újragondolunk. Nem kell ragaszkodni ahhoz, ami öt évvel ezelőtt jó ötletnek látszott.
A kert nem szobor.
Élő történet.
Augusztus 31. üzenete a kertésznek
A nyár utolsó napján ne siessünk elbúcsúzni. Menjünk végig egyszer nyugodtan a kertben, és nézzük meg, mit tanított az elmúlt három hónap. Hol volt túl sok napfény, hol kevés? Melyik növény bírta jól a hőséget? Hol kellene jövőre több árnyék, jobb talajtakarás vagy egészen más növény?
Gyűjtsünk magot abból, amit szeretnénk újra látni, hagyjunk néhány termést és magfejet a madaraknak, fényképezzük le a jól és rosszul sikerült részeket, és kezdjük el fejben megrajzolni az őszi ültetések helyét.
Augusztus éjfélkor véget ér.
A kert azonban nem zár be.
A virágból mag lesz, a nyári hajtás beérik, a lehulló lomb visszatér a talajba, az idei tapasztalatból pedig megszülethet a következő évi kert.
Augusztus 31-én ezért a Kerti Kalendárium nem azt mondja, hogy „viszlát, nyár”, hanem inkább Ambrózy-Migazzi István jelmondatát adja tovább az ősznek: Semper vireo – örökké zöldellek.