Szeptember 12-én a régi falusi kalendárium nem csupán azt jegyezte fel, hogy Mária napja van. Ez a magyar nyelvterület egyik legkedveltebb névünnepe volt, amely sok helyen rokonokat hozott haza, vendégekkel töltötte meg a házakat, búcsút és táncot rendezett, ünnepi ételt tett az asztalra, közben pedig fél szemmel mindenki az eget nézte. Ha szép volt az idő, hosszú, derűs vénasszonyok nyarában reménykedtek.
A kert közben mit sem törődött azzal, hogy ünnep van. Érett a szőlő, potyogott az alma és a dió, a veteményesből még paradicsom, paprika és gyökérzöldség került a konyhába, a föld pedig már a következő vetésre készülődött. Mária napja így különösen szép szeptemberi határpont: egyszerre szól emberekről, közösségről, termésről és arról a régi reményről, hogy ami idén jól sikerült, abból jövőre is legyen elég.
Mária napja, amikor a rokon is hazatalált
A Mária név gyakorisága miatt szeptember 12. a magyar nyelvterület egyik legkedveltebb névünnepévé vált. Sok családban szinte biztosan akadt Mária, Mariska, Mari, Marika vagy más becenéven szólított ünnepelt, és a nap jelentősége jóval túlnőtt a névnapozáson. A faluból elszármazott rokonokat és barátokat is meghívták, így a Mária-nap sok helyütt igazi közösségi találkozó lett.
Nem telefonon küldtek virágos képet, hanem haza kellett menni. És lehetőleg éhesen, mert az ünnepnek az asztalon is látszania kellett.
Töltött kacsa, sütemény és tűrt hús került az asztalra
Az eredeti hagyomány szerint több vidéken töltött kacsával és süteményekkel várták a vendégeket. A csíki székelyek körében sokan úgynevezett tűrt húst készítettek erre az alkalomra, ami azért számított különösen ünnepinek, mert karácsonykor is előkerült. A névnap tehát nem úgy zajlott, hogy valaki munka közben odakiáltotta: „Isten éltessen, Mári!”, aztán ugyanúgy folytatta a kapálást.
Az ünnepnek ételben, vendégségben és közösségi életben is látható nyoma volt. A szeptemberi bőség ilyenkor nemcsak a kamrában mutatkozott meg, hanem az asztalon is.
Sárkeresztesen négy faluból érkeztek vendégek
Az eredeti cikk egyik legszebb példája Sárkeresztes, ahol Mária napjához búcsú és nagyobb vendégség is kapcsolódott. A rokonokat kacsával, töltött paprikával, lepénnyel és kaláccsal kínálták, táncmulatságokat rendeztek, és négy környező faluból is érkeztek vendégek.
Ilyenkor a település valódi találkozóhellyé változott. Régi barátságokat elevenítettek fel, rokonságok találkoztak, beszélgettek, ettek és ünnepeltek. Ma ezt közösségi eseménynek neveznénk, a régi faluban egyszerűen Mária-napnak hívták.
Nemcsak névnap: Szűz Mária szent nevének ünnepe
Szeptember 12. az egyházi naptárban Szűz Mária szent nevének ünnepe. A Magyar Néprajz szerint az ünnep az újkorban, különösen Bécs 1683-as török ostromának feloldása után vált általánossá Közép-Európában. A Mária-tisztelethez szorosan kapcsolódott a passaui Mariahilf-kegykép, vagyis a Segítő Boldogasszony kultusza.
A kegykép tisztelete a 18. században Magyarországon is gyorsan terjedt, különösen a német telepes közösségek körében, és számos búcsújáróhely oltárára került a kép másolata. Mária napja tehát nem egyszerűen azért lett nagy ünnep, mert sok Máriát kellett felköszönteni, hanem történelmi és vallási emlékezet is állt mögötte.
1683. szeptember 12. különös jelentőséget adott a napnak
-
szeptember 12-én zajlott a Bécs ostromát eldöntő kahlenbergi csata, amelyben az oszmán hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A későbbi hagyomány a győzelmet erősen összekapcsolta Mária segítségével, és XI. Ince pápa az esemény emlékére rendelte el Mária szent nevének ünnepét.
A nap így Közép-Európában egyszerre lett vallási ünnep és történelmi emléknap. A falusi ember számára azonban mindehhez hozzátartozott valami sokkal kézzelfoghatóbb is: a termés.
Árpa, zab és len került a koszorúba
Egy régi kalendáriumi gyűjtés szeptember 12. egyik különös szokásaként azt jegyzi fel, hogy árpa, zab és len szárából koszorút fontak. Úgy tartották, hogy ha ezen a napon elkészítik a koszorút, a következő évi aratás is sikeres lesz.
Mai szemmel természetesen nem gondoljuk, hogy néhány összefont növényszár közvetlenül meghatározná a jövő nyári terméshozamot, a szokás jelentése azonban nagyon beszédes. Az idei termésből félretettek valamit, amely a következő évi termést jelképezte. A múlt és a jövő ugyanabba a koszorúba került.
Miért éppen gabonából és lenből?
Az árpa és a zab alapvető gabonanövény volt, a len pedig egyszerre adott rostanyagot és magot. Mindhárom növény fontos része lehetett a paraszti gazdaságnak, ezért a koszorú sem véletlenszerű növénydísz volt. Abból készült, ami valóban értéket jelentett.
Mai kertészként ugyanez a gondolat él tovább akkor, amikor egy különösen jól sikerült paradicsom, bab vagy virág magját félretesszük. Azt mondjuk vele: ezt szeretném jövőre is. A régi gazda koszorút font, mi zacskót címkézünk, de a remény ugyanaz.
Most van igazán ideje a saját mag gyűjtésének
Szeptember közepére sok kerti növény magja már beérett. Körömvirág, bársonyvirág, pillangóvirág, bab és számos más növény adhat ilyenkor gyűjthető magot, ezért válasszunk egészséges, jól teljesítő növényt, és lehetőleg száraz időben dolgozzunk. A magokat tárolás előtt hagyjuk megfelelően kiszáradni.
Papírzacskóba kerülhetnek, amelyre írjuk fel a növény nevét, fajtáját – ha tudjuk – és az évszámot. Az ember szeptemberben még meg van győződve róla, hogy soha nem felejti el, melyik volt „az a nagyon jó paradicsom”, márciusra azonban minden barna mag gyanúsan egyformának látszik.
Az F1-es paradicsom azért okozhat meglepetést
Ha saját magot fogunk, érdemes tudni, hogy a hibridek utódai nem feltétlenül ismétlik meg az anyanövény tulajdonságait. Egy F1 jelölésű paradicsom magjából jövőre lehet teljesen életképes növény, de nem biztos, hogy pontosan ugyanolyan termést ad.
Stabil, szabad beporzású fajtáknál nagyobb eséllyel tudunk bizonyos tulajdonságokat továbbvinni, bár a keresztbeporzás ezeknél is hozhat meglepetéseket. A magfogás ezért részben megőrzés, részben pedig kertészeti szerencsejáték, csak sokkal ártalmatlanabb.
Ha Mária napján szép az idő, hosszú lesz a vénasszonyok nyara
Az eredeti cikk szerint a nap időjárását is különösen figyelték. A hagyomány úgy tartotta, hogy ha Mária napján szép az idő, hosszú és derűs lesz a vénasszonyok nyara. A vénasszonyok nyara alatt a kora őszi, tartósabban napos, meleg időszakot értjük, amely szeptemberben vagy akár október elején is kialakulhat.
A népi időjóslást természetesen ne keverjük össze a mai meteorológiai előrejelzéssel, mert egyetlen szeptemberi napból nem lehet megbízhatóan megmondani a következő hetek időjárását. A regula mégis jól mutatja, mennyire fontos volt a hosszú, száraz ősz.
Miért volt érték a hosszú, száraz ősz?
A szép szeptemberi idő megkönnyítette a szüretet, a termények szárítását, az őszi földmunkákat és a vetést. A nedves, sáros ősz mindezeket sokkal nehezebbé tette, ezért a régi időjóslás mögött rendszerint nem pusztán kíváncsiság állt.
A gazda azt akarta tudni: lesz-e idő befejezni a munkát? Ez ma is ismerős kérdés, csak már meteorológiai alkalmazással nézzük.
A kertésznek a vénasszonyok nyara ajándék, de van benne csapda
A meleg, napos szeptember meghosszabbíthatja a paradicsom, paprika és több más melegkedvelő növény szezonját. A késői termések tovább érhetnek, a virágok tovább nyílhatnak, a szőlő cukrot gyűjthet, ugyanakkor a meleg nappalok mellett az éjszakák már hosszabbak és hűvösebbek.
A talaj nedvességét ezért ne a júliusi rutin szerint kezeljük. A növények vízigénye csökkenhet, és lassabban száradnak fel. A szeptemberi kertben már nem az a fő kérdés, hogy mennyit bír ki öntözés nélkül, hanem az, hogy mikor szárad meg.
A reggeli harmat most egyre fontosabb jel
Szeptemberben erősebb harmatképződésre számíthatunk, és a növények levelei reggel hosszabb ideig nedvesek maradhatnak. Ez különösen paradicsomnál és szőlőnél fontos, mert a tartós levél- és termésnedvesség több gombás betegség számára kedvező körülményeket teremthet.
Öntözzünk lehetőleg a talajra, kerüljük a lomb fölösleges nedvesítését, a sűrű növényállományban pedig javítsuk a légjárást. A harmat gyönyörű, a kórokozó is értékeli, csak más okból.
A paradicsom még javában dolgozik
Mária napja nem jelenti a paradicsomszezon végét. Meleg ősz esetén még sok termés beérhet, szeptember közepén azonban már érdemes előnyben részesíteni a meglévő termések érlelését. Távolítsuk el a beteg leveleket és az egyértelműen károsodott részeket, de ne kopaszítsuk le teljesen a növényt.
Az egészséges lomb továbbra is szükséges a fotoszintézishez. A paradicsom most már nem nyári sprintet fut, inkább időre játszik.
A paprikának is számít minden napsütéses nap
A paprika szeptemberben gyakran még bőségesen terem. A teljes színeződéshez idő és meleg kell, ezért ha az időjárás kedvező, érdemes a növényen hagyni azokat a terméseket, amelyeket érett színben szeretnénk leszedni.
A sérült vagy beteg paprikát viszont távolítsuk el, a hidegebb éjszakák közeledtével pedig egyre gyakrabban ellenőrizzük az előrejelzést. Szeptember közepén még nem kell minden este fagytól rettegni, de már nem érdemes teljesen elfelejteni, hogy egyszer tényleg véget ér a nyár.
Az almát és körtét ne csak a színe alapján szedjük
Szeptemberben több alma- és körtefajta szüreti időszaka is elérkezik. A szedési érettség nem mindig azonos a fogyasztási érettséggel, mert egyes fajták tárolás során fejlődnek tovább, ezért fontos ismernünk a saját fánk fajtáját.
A szedésnél bánjunk óvatosan a terméssel. Az ütődött, sérült gyümölcs ne kerüljön hosszú tárolásra, a lehullott gyümölcsöt pedig rendszeresen gyűjtsük össze. A földön rothadó alma nem őszi dekoráció, bár a darazsak valószínűleg más véleményen vannak.
A dió alatt is egyre sűrűbb a program
Szeptember első felében egyre több dió hullhat le, különösen a korábban érő fákon. A megrepedt külső burkú termést rendszeresen szedjük össze, tisztítsuk meg és jól szellőző helyen szárítsuk.
Ne hagyjuk napokig nedves talajon, mert a gondos szárítás alapvető ahhoz, hogy a dió jól tárolható legyen. Mária napján tehát a vendég mellé akár dió is kerülhetett az asztalra, bár a töltött kacsa valószínűleg erősebb versenyző volt.
A szőlőben közeledik a főszerep
Szeptember 12. már igazi szüreti időszak. A pontos szedés természetesen fajtától, termőhelytől és az adott év időjárásától függ. Egyes korai fajták ekkorra már régen elfogytak, mások éppen most érnek, megint másoknak további hetekre van szükségük.
A fürtöket rendszeresen ellenőrizzük, a sérült, repedt vagy rothadásnak indult bogyókat érdemes eltávolítani. Darazsak és madarak is felfedezhetik az édesedő termést, a szőlő szeptemberben olyan, mint egy nyitott cukrászda. Nem csoda, ha nagy a forgalom.
A Mária-napi vendégséghez a kert adta az alapanyagot
A régi ünnepi asztalt nem lehet különválasztani a kerttől és gazdaságtól. A töltött paprika paprikája, a lepény gyümölcse, a kalács lisztje és a kacsa mellé kerülő köret mind az év mezőgazdasági munkájából született.
Az ünnepi lakoma ezért nemcsak vendéglátás volt, hanem egy kicsit a termés bemutatója is. Megmutatta, mit adott az év, és ebben az értelemben a szeptemberi névnap nagyon közel állt a betakarítás ünnepéhez.
A búcsú és a vásár a kert növényeit is mozgatta
A falusi búcsúk és vásárok nemcsak társadalmi események voltak. Áruk, termények, magvak, gyümölcsök és sokféle helyi termék is gazdát cserélhetett, így a közösségi találkozások közvetve a növények és fajták mozgását is segítették.
Egy jó bab, különleges alma vagy szép virág magja könnyen átkerülhetett egyik portáról a másikra. A régi növénycsere nem online piactéren zajlott, hanem beszélgetés közben. Valaki adott egy marék magot, és néhány év múlva már az egész utcában ugyanaz virágzott.
Szeptember 12. egy másik gabonatörténetet is őriz
A Mária-napi árpa-, zab- és lenkoszorú után különösen érdekes, hogy ugyanehhez a dátumhoz a modern mezőgazdaság egyik legjelentősebb alakjának emléke is kapcsolódik. 2009. szeptember 12-én halt meg Norman Ernest Borlaug amerikai agronómus és növénynemesítő, a 20. századi úgynevezett zöld forradalom legismertebb alakja.
1970-ben Nobel-békedíjat kapott, méghozzá nem politikai béketárgyalásért, hanem azért a munkáért, amely nagy hozamú, betegségeknek ellenálló búzafajták és korszerű termesztési rendszerek fejlesztésén keresztül hozzájárult ahhoz, hogy több országban jelentősen növekedjen az élelmiszer-termelés.
A növénybetegségből indult
Borlaug növénykórtanból és genetikából doktorált, majd az 1940-es évektől Mexikóban dolgozott a búza fejlesztésén. Az egyik legnagyobb ellenség a rozsda volt, amely súlyos termésveszteséget okozhatott, ezért Borlaug és munkatársai olyan búzavonalakat kerestek és nemesítettek, amelyek ellenállóbbak voltak ezekkel a betegségekkel szemben.
Ez a házikertben is ismerős alapelv. Nemcsak azt szeretnénk, hogy egy növény nagyot teremjen, hanem azt is, hogy egészséges maradjon. A jó fajta nemcsak látványosan teljesít, hanem azt is kibírja, amit a környezet dob elé.
Miért lett fontos a törpe búza?
A nagyobb műtrágyaellátás mellett a magasra növő hagyományos búzafajták könnyen megdőlhettek. A rövidebb, erősebb szárú búzák jobban elbírták a nagyobb kalászt, ezért a magasabb terméshozam elérésének fontos részévé váltak.
Borlaug munkája ezeknek a tulajdonságoknak az ötvözésére irányult: betegség-ellenállóság, nagy termőképesség és kedvező növénymagasság. A növénynemesítés hirtelen békeüggyé vált, mert ahol nincs elég ennivaló, ott a gabona nem pusztán mezőgazdasági kérdés.
A zöld forradalomnak azonban volt ára is
Borlaug örökségét ma árnyaltabban látjuk, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A nagy hozamú fajtákhoz kapcsolódó intenzív termesztési rendszerek sok helyen jelentősen növelték az élelmiszer-termelést, ugyanakkor nagyobb műtrágya-, öntözővíz- és növényvédőszer-felhasználással is együtt járhattak.
A modern mezőgazdaság ezért ma már nemcsak azt kérdezi, hogyan termeljünk többet, hanem azt is, hogyan termeljünk úgy, hogy közben a talaj, a víz és az élővilág se fizessen érte túl nagy árat. Ez a kérdés a házikertben is érvényes: a legnagyobb paradicsom nem feltétlenül mindenáron a legjobb paradicsom.
A régi terméskoszorú és Borlaug búzája ugyanarról beszél
Első pillantásra nagyon távol van egymástól a Mária-napi árpa–zab–len koszorú és a 20. századi búzanemesítés. Valójában ugyanaz a kérdés kapcsolja össze őket: lesz-e jövőre elegendő termés?
A régi gazda erre szertartással és tapasztalattal válaszolt, a modern növénynemesítő genetikával és kísérletekkel. Mindkettő számára a mag jelentette a jövőt, ezért különösen szép, hogy ugyanazon a szeptemberi napon találkozik a két történet.
A saját kertünkben is most döntünk a jövő évről
Szeptemberben már nagyon sokat tudunk az idei szezonról. Melyik paradicsom bírta a forróságot, melyik paprika termett megbízhatóan, melyik virágot látogatták a legtöbbet a beporzók, hol száradt ki állandóan a föld, és melyik növényt kellett folyton betegséggel kezelni?
Írjuk fel ezeket. A következő kert nem februárban kezdődik a vetőmagkatalógussal, hanem már most elkezdődött.
Ne csak a növényt, a helyét is jegyezzük meg
Egy teljes nyár után most különösen jól látszik a kert mikroklímája. Hol perzsel a délutáni nap, hol marad sokáig nedves a talaj, melyik sarok huzatos, és hol virágzott a legtovább ugyanaz a növény?
Ezek az információk sokszor többet érnek, mint egy általános növényápolási táblázat. A kert nem egységes terület, hanem sok apró élőhelyből áll. A jó kertész pedig nemcsak növényt választ, hanem helyet is választ hozzá.
Az üres ágyás se maradjon automatikusan csupaszon
Ahogy egyre több növény kerül ki a veteményesből, felszabadulnak az ágyások. Helyzettől függően még vethetünk rövid tenyészidejű zöldséget, kerülhet bele zöldtrágya, vagy takarhatjuk szerves anyaggal.
A csupasz föld ki van téve a kiszáradásnak, eróziónak és a hőmérséklet gyors változásának. Az ősz tehát nemcsak rendrakás, hanem talajvédelem is. A földnek sem kell télire kopaszra borotválva maradnia.
A Mária-napi jó időt használjuk ki
Ha szeptember 12. valóban szép, napos időt hoz, használjuk ki. Gyűjtsünk száraz magot, szedjük le az érett gyümölcsöt, ellenőrizzük a szőlőt, szárítsuk a diót, rendezzük a felszabaduló ágyásokat, és közben nézzük meg, milyen változások történtek a kertben az elmúlt hetekben.
De ne akarjunk mindenáron mindent befejezni egyetlen nap alatt. A régi kalendárium ugyan dolgos napként említi szeptember 12-ét, de közben vendégség, búcsú és ünnep is volt. Vagyis még az elődeink is tudták: néha le kell tenni a kapát, főleg, ha már kész a töltött kacsa.
Szeptember 12. üzenete a kertésznek
Mária napján a régi faluban kinyíltak a kapuk. Rokonok érkeztek, búcsút tartottak, kalács és töltött paprika került az asztalra, árpából, zabból és lenből koszorút fontak, és az eget figyelték, vajon hosszú lesz-e még a szép ősz. A kertben közben éppen ugyanaz történt, ami ma: a termés egy része már az asztalon volt, más része még érlelődött, a következő év pedig már ott lapult a félretett magokban.
Több mint háromszáz évvel később Norman Borlaug ugyanezt a kérdést tette fel egészen más eszközökkel: hogyan lehet a következő termés biztosabb, egészségesebb és bőségesebb? Szeptember 12-én a Kerti Kalendárium ezért arra emlékeztet: az ősz nemcsak arról szól, amit betakarítunk. Arról is, amit továbbadunk – ételt a vendégnek, magot a következő évnek, tudást pedig annak, aki utánunk kertészkedik.