A csalánnak rossz híre van, mégis nagyon sokan gyűjtik a hajtásait. Vajon miért éri meg a csípések kockázatát?
A nagy csalán (Urtica dioica) akár másfél méter magasra növő, a számára kedvező helyen sűrű, összefüggő állományt fejlesztő gyomnövény. Sokágú, igen erős gyökérzete messzire elkúszó tarackokat fejleszt. Szárai tavasszal szinte szemlátomást nőnek, szaporodnak. Hajtásai és levelei haragoszöldek, sűrűn fullánkszőrökkel fedettek. Kétlaki virágaik jelentéktelenek, füzérben állnak és május végétől az őszi fagyokig nyílnak.
A fiatal hajtásai számos értékes anyagot tartalmaznak, főzelék és leves készítésére, valamint kacsa- és libanövendékek takarmányaként használhatók. Régen a rostjából fonalat, abból pedig igen finom vásznat gyártottak. A biokertészek eredményesen használják a hígított csalánlevet a levéltetvek elleni védekezésben. Kísérletileg bizonyított tény, hogy a csalánlével permetezett növények bőrszövetei megvastagodnak, ezért a gombafonalak nehezebben hatolnak át rajtuk.
Mire jó és mire veszélyes a csalán?
A nagy csalán a tápanyagokban gazdag, humuszos talajokon, erdei tisztásokon, akácerdőkben, kertekben, parkokban terjedhet rohamosan. Ha hozzáérünk, a fullánkszőr csúcsa letörik, és a belőle kicsurranó hangyasav égető fájdalmat, bőrpirosodást idéz elő,
ezért csak kesztyűs kézzel gyűjtsük.
Sok szempontból tehát a csalán mégis hasznosnak is mondható, a hajtásait a népi gyógyászat reuma és köszvény gyógyítására használja, sőt, egyre gyakrabban találkozhatunk vele konyhai alapanyagként.
Csalánleves Kaldeneker György konyhájából. Recept itt.
A másik csalánfaj, a kis csalán (Urtica urens) mindössze 10-50 cm magasra nő és kevésbé szapora, viszont még mérgesebb, mint a nagy csalán. Ez is a nitrogénben gazdag talajokon, istállók környékén, árokpartokon, továbbá kertekben, gyümölcsösökben és szőlőkben szaporodik el.
