A novemberi hideg ilyenkor már érezhetően más: a tó felszíne hajnalban üveghártyaként csillan, a pocsolyák szélein jéghártya roppan, és a föld párája lassan a télnek adja át helyét. November 23-a a magyar néphagyományban Szent Kelemen napja, amelyet nem ünnepként, hanem a tél első komoly próbatételeként tartottak számon. A régi gazdák szerint ez volt az a nap, amikor a víz elárulta, mire készül az idő.
Kelemen és a víz titka
A falusi ember jól ismerte a mondást: „Kelemen a vizet megdereszti.” A megfigyelés alapja egyszerű volt: ha ezen a napon a víz felszíne akár csak vékony jéghártyával is befagyott, azt tartották, hogy kemény és tartós tél következik. Ha viszont a hajnal esős, nyirkos vagy szélcsendes volt, akkor az előttük álló tél elejét is enyhébbnek vélték.
Ez az időjósló hagyomány több néprajzi gyűjtésben fennmaradt, és különösen a vízjárta területeken – folyók, tavak, patakok mellett – volt fontos, hiszen a jégből sokszor a tél hosszát és „erejét” is kiolvasták.
Szent Kelemen története
A katolikus egyház Szent I. Kelemen pápát ünnepli ezen a napon, akit a hagyomány szerint tengerbe vetettek, horgonyt kötve a nyakába. Ezért vált a tengerészek és vízen járók védőszentjévé, és innen eredhet az a népi elképzelés is, amely a vizet és a fagyot kapcsolta a napjához. Bár a magyar néphagyományban a vallási háttér kevésbé kapott hangsúlyt, a víz és jég motívuma erős maradt.
A tél küszöbén
Kelemen napja a természetben már a tél biztos jelenlétét jelezte. A házak udvarán a gazdák megvizsgálták a kutak vizét, a folyók mozgását, sőt még a harmat viselkedését is. A népi gondolkodás szerint a víz a tél első szava, amelyet ezen a napon kell meghallani.
Ez volt a felkészülés ideje: a kamrák feltöltése, a szerszámok elpakolása, a tél hosszára való beosztás. A természet pihenni készült, és az ember is követte ezt a lassuló ritmust.
