A novemberi hideg ilyenkor már állandó vendég a tájon: a levegő metsző, a hajnalok párásak, és a falusi utcákon csak a kémények lassú füstje mozog. Ebben a csendbe burkolózó világban érkezik meg november 22., Szent Cecília napja – a zene, az éneklők és a hangszerek védőszentjének ünnepe. A paraszti világban nem tartozott a legnagyobb jeles napok közé, mégis különös jelentőséget hordozott: a tél biztos megérkezését, a csend tiszteletét és az emberi hang melegségét egyszerre.
A zene védőszentje
Szent Cecília a középkor óta a zenészek, énekesek és hangszerkészítők patrónusa. Sok helyen ezen a napon Cecília-misét tartottak, különleges énekkel és orgonaszóval. A falusi templomokban ilyenkor még az is énekelt, aki máskor nem mert – úgy hitték, Cecília napján minden hang közelebb kerül az éghez.
A tél valódi kapuja
A néphagyomány szerint november 22. már a tél biztos ígéretét hordozta. Egyes vidékeken azt figyelték, hogy milyen az idő:
- ha hideg volt, azt mondták, kemény tél következik,
- ha enyhén indult a nap, akkor a tél elejét is ilyennek remélték.
Ez a megfigyelés nem volt országosan egységes, de a gazdák körében elterjedt hiedelem maradt, hogy Cecília után már nem tér vissza az ősz.
A disznóvágások ideje
A magyar paraszti élet ritmusában a november végi hideg különös jelentőséggel bírt: sok vidéken úgy tartották, hogy „Cecília után jó a hideg a disznóöléshez”. A házak udvarán megindult a készülődés a téli élelmiszerekhez: füstöléshez, sózáshoz, a kamrák feltöltéséhez. A hideg biztosította, hogy a hús megmaradjon – Cecília napja pedig jelképes kezdete lett ennek az időszaknak.
A csend tisztelete
Egyes falvakban azt tartották, hogy Cecília napján nem illik nagy zajt csapni: nem vágtak fát, nem zörögtek fémmel és a gyerekeket is csendre intették. A zene védőszentjének napja így vált a csendre való figyelés ünnepévé – arra a csendére, amelyből később a dal megszületik.
