Őszi dekoráció.
Minden évben sokan felfigyelnek azokra a teniszlabda nagyságú zöld, ráncos gyümölcsökre, amelyeket a parkokban, mezők szélén álló fák alatt találnak. A narancsepret (Maclura pomifera) vagy vadnarancsot nevezik oszásznarancsnak, majomagynak és lócitromnak is.
A gyümölcs teljes mértékben élvezhetetlen, kemény, és fehér, keserű, ragacsos tejnedvet ereszt. Aromás illatú, szépen mutat nagy tálakban díszként más őszi termésekkel együtt. Legyünk azonban óvatosak, mert a tejnedv mérgező és bőrallergiát is okozhat az arra érzékenyeknél. Ez az oka annak is, hogy az állatok sem fogyasztják. Csak a keleti szürke mókus töri fel a magokért, és a lovak eszik meg időnként.
Adódik a kérdés, hogy miért alakul ki az evolúció során egy olyan nagy termés, amely élvezhetetlen és ily módon nem tudja az állatok segítségével terjeszteni a kisméretű magvait? Tudományos bizonyítékok szerint a mamutok, az óriás orrszarvúk és az óriás lajhárok egykoron szívesen fogyasztották a gyümölcsöt, azonban ezek az állatok már rég kihaltak.
Ősszel a lehulló gyümölcsök komoly sérülést is okozhatnak. Nem véletlen, hogy az indiánok fegyverként is használták.
A narancseper őshazája Észak-Amerika, Texas, Arkansas és Oklahoma vidéke. Az oszázsnarancs elnevezés az észak-amerikai Oklahoma államban élő oszidzs indiánokra utal, akik a növény fájából íjakat, hajóorrokat faragtak. A sziú, komancs és más indiántörzsek még a korai 19. században is értékesebbnek tartották az íjakat, mint magát a lovat.
A tövises fa akár a 18 méteres magasságot is elérheti, viszonylag lassan növekszik. A narancsos színű fája kemény, tartós, azonban mégis kellőképpen hajlékony. Napjainkban inkább faék, pózna, vasúti talpfa, kerítésfa készül belőle. Fája ellenálló a kártevőkkel és az időjárással szemben, fűtőértéke nagyon magas. Festőnövényként is számontartják: már az indiánok is használták a fájából kivonható sárga festékanyagot. Korábban gyapjút és pamutot festettek vele. Az indiánok szembetegségekre, rákra, fogfájás kezelésére is alkalmazták.
A narancseper kétlaki növény, jellegzetes csoportos áltermést nevel. A megtermékenyülést követően a termésérés során a termős virágzat tengelye, illetve virágainak takarólevelei fokozatosan meghúsosodnak és mozaikszerűen egymás mellé záródnak, létrehozva a 10-15 cm átmérőjű, kemény, fényes, ráncos-rücskös felületű, szabálytalanul gömb alakú, a termős virágzat alakját "lemásoló" terméságazatot, mely eleinte zöld, később sárgászöld, éretten narancsszínű, és akár 1 kg-ot is nyomhat.
A narancseper az enyhe éghajlatot kedveli, melegigényes, fagyra fiatalon érzékeny. Napos, világos helyen érzi jól magát, jól tűri a szárazságot. A talaj iránt közömbös. Könnyen kivadul, az elhagyott kertekben és romokon gyorsan elterjed. A lombhullató fa levelei ősszel sárgára színeződnek.
Gyakran ültetik sorfának, vagy mezőket védő szélfogó erdősávokba. Mivel tövises, sűrűn ültetik telekhatárolóként. A metszést jól tűri.