Tiszafa: szuper értékes a fája, de mérgező (szinte) mindene

Valaha az egyik legkeresettebb faanyag forrása, mára csak elvétve fellelhető erdei ritkaság. Szerencsére a parkokban gyakori.

A közönséges tiszafa (Taxus baccata) tűlevelű, fenyőalakú, a tiszafafélék családjába tartozó, közepes termetű, örökzöld fa vagy cserje. Eurázsiában és Észak-Afrikában elterjedt volt, de mára visszaszorult, egyre kisebb, szétszórt, pontszerű területeken maradt csak meg, védelemre szorul. A “Taxus” tudományos nemzetségnév az ókori görögben talán íjat, a “baccata” fajnév latinul bogyóst jelent, és a fája valóban ideális az íjászatban, a magvainak húsos piros édes ehető köpenye pedig bogyószerű. A növény minden egyéb része mérgező, a magot sem szabad megtörni, megrágni, lenyelni, azaz magyarán egészben kell kiköpni. A magyar névnek nincs köze a Tisza folyóhoz, csak a szomszédos népek nyelveiben ilyesminek hangzik a tiszafa neve. A ’közönséges’ fajnév itt csak elkülönítés a világ más részein élő rokon fajoktól.

Tűlevelű, nyitvatermő növény

A tiszafa gyakran már a talajfelszíntől elágazó többtörzsű, sokszor göcsörtös fácska, vörösbarna kérge hosszú, függőleges foltokban cserepesen leválik. Felül fényes sötétzöld, kiemelt középerű tűlevelei a vezérhajtásokon körkörösen, az oldalhajtásokon fésűsen, közel egy síkban állnak, a rövid levélnyelek a hajtásra lefutók, a tűk világosabb zöld fonákán két halovány, hosszanti, párhuzamos csík látszik. A faj szélporozta kétlaki, azaz külön egyeden vannak a hím és a nő virágok, ritkák a kivételek.
A feltűnően nagy számú porzós tobozvirágzat eleinte barnás gömb, majd egyre sárgásabb gomolyokban nyílik. A rejtőzködő nőnemű virágok a tűk tövében ritkásan megbúvó apró, zöld tobozok, a pollent a csúcsukon kiváló folyadékcsepp fogja föl. A felül nyitott magköpeny (arillus) eleinte zöld, éretten élénkpiros, főleg madarak kedvelik, a magvakat emésztetlenül ürítve terjesztik. A termős virág és a termés szavakat tudatosan kerülöm, mert ezeknél az ősi nyitvatermő növényeknél az előbbi szerintem csak zavart okoz, az utóbbi pedig még nem is létezik.

Hazánkban a Bükkben és a Bakonyban él

A tiszafa ma már főleg csak árnyas sziklaerdőkben, szurdokokban él, hazánkban a Bükkben és a Bakonyban van honos állománya. Vörösbarna fája nagyon szép és értékes, ezért a neandervölgyi ember 150.000 éves dárdájától a szkíta és a brit íjig felhasználva elődeinknek sikerült kiirtani az európai tiszafaerdőket. Ötzi, az ötezer éves jégember íja és baltanyele is tiszafából készült. A téli legelésre kínálkozó tűlevelek különösen a lovak és más háziállatok számára halálosan mérgezőek, belélegezve a fatest fűrészpora az emberre is veszélyes, a virágpora allergén.

A 20. század közepén a tiszafa mérge Taxol néven ígéretes rákgyógyszerré vált, de szerencsére ez már nem vezetett a maradék tiszafa levéltelenítéséhez, mert hamarosan biotechnológiai úton sikerült a hatóanyagot előállítani. Kertekben és parkokban a tiszafa nagyon elterjedt, jól nyírható árnyéktűrő sövény. Sajnos a hagyomány miatt van egy kis kolostor és temető hangulata, de ez nem mindenkit zavar.

Tiszafa ehető gyümölcsei