Minden kertben van legalább egy „problémás” gyümölcsfa. Az enyém például a kajszi. Öt éve ültettem, és bár minden tavasszal bőven virágzik, a termés valahogy mindig elmarad – vagy elviszi a fagy, vagy a monília végez vele.
Mert ha valami, akkor a kajszifa a remény nagykövete. Minden tavasszal úgy virágzik, mintha megnyerte volna a „Kert szépe” versenyt: hófehér csipkeköntösben, illatosan, derűsen. Csakhogy mire az ember lefotózná, jön egy hajnali fagy, és olyan gyorsan hervad el minden, mint egy rosszul sikerült randin a kedv.
Ha pedig épp egyszer sikerülne túlélni a mínuszokat, akkor jön a moníliás gombás fertőzés, ami pont úgy működik, mint egy romantikus dráma: előbb csak megérinti az ágakat, aztán minden virágot visz magával. És ott állunk júliusban a fa alatt, egyetlen szem termés nélkül, de egy egész évnyi reménnyel a hátunk mögött.
Miért ilyen érzékeny ez a kajszi?
A kajszi (Prunus armeniaca) igazi napimádó, melegkedvelő faj. Eredetileg Közép-Ázsiából és Örményország környékéről származik – innen a tudományos neve is. Ott, ahol a tél hideg, de rövid, a tavasz pedig gyors és száraz, remekül érzi magát. Magyarország viszont trükkös terep: a tél sokáig elhúzódik, a tavasz hirtelen jön, a fagyok pedig pont akkor érkeznek, amikor a kajszi virágzik.
Vagyis a fa valójában nem rossz, csak rossz helyen próbálja a legjobbját hozni. A virágrügyek már februárban megindulnak, amikor más gyümölcsfák még javában alszanak. Ezért aztán az első langyos szélre és napsugárra feléled – csak épp nem tudja, hogy a következő éjszaka még mínusz öt fok lesz.
Monília – a láthatatlan ellenség
Ha pedig a fagy nem viszi el, jön a másik nagy rém: a moníliás virág- és hajtáselhalás. Ez a gombás betegség a kajszi legnagyobb ellensége. Nedves, párás időben villámgyorsan terjed: a virágon keresztül bejut az ágakba, és akár egész gallyakat is elpusztíthat.
A megelőzés kulcsa a metszés és a higiénia. A fertőzött részeket azonnal vágjuk le, és ne sajnáljuk: ami beteg, az fertőz. Tavasszal virágzás előtt és után réztartalmú szerekkel érdemes permetezni, hogy a spórák ne kapjanak esélyt. A szellős korona és a jó levegőjárás pedig fél siker.
De ha sosem terem, akkor minek tartsuk?
Itt jön a filozófiai rész. A kajszi ugyanis akkor is érték, ha épp nincs rajta gyümölcs. Árnyékot ad, gyönyörűen virágzik, és illatával megtölti a kertet – nem véletlenül hívják sokan „tavasz hírnökének”. Egy virágzó kajszi látványa a legszebb kerti pillanatok közé tartozik, még akkor is, ha végül nem lesz belőle lekvár.
Ráadásul a természet kiszámíthatatlan: elég egy enyhébb tél, egy kedvező tavasz, és egyszer csak mindent bepótol. A kajszi olyan, mint egy bohém rokon – néha eltűnik évekre, de amikor visszatér, hatalmasat alkot.
Ha mégis elgondolkodnál a cserén…
Ha valaki végképp belefáradt a hiábavaló várakozásba, érdemes ellenállóbb fajtákban gondolkodni. Ilyen például a Gönci magyar kajszi (a klasszikus, de érzékeny), vagy a nemesített, később virágzó változatok, mint a Rózsakajszi C235 vagy a Ceglédi óriás, amelyek jobban tűrik a tavaszi fagyokat.
Az ültetési hely is kulcsfontosságú: domboldalon, fagyvédett fekvésben, déli lejtőn sokkal nagyobb eséllyel virágzik biztonságban. A hideg levegő ugyanis mindig lefelé áramlik – a völgyben ülő kajszi tehát gyakran szó szerint „belefagy a helyzetébe”.
Szóval kivágjuk vagy sem?
Ha engem kérdezel: nem. A kajszi olyan, mint egy régi barát, aki néha bosszant, de nélküle üres lenne a kert. És ha egyszer, csak egyszer mégis terem – az egész addigi türelemért kárpótol.
A kertészkedés nem a gyors siker sportja. Ez a hivatás a reményről, a kitartásról és a hitről szól – arról, hogy egyszer majd minden fa a maga idejében meghozza a gyümölcsét.
És addig? Addig a kajszi marad. A kert szépe, a fagyok áldozata, a türelem tanítómestere.