Van az a pont a kertészkedésben, amikor hirtelen minden világos. Tudjuk, mikor kell metszeni, mennyit kell locsolni, melyik növény mit szeret – legalábbis úgy érezzük. Aztán jön egy szezon, egy fagy, egy kártevő, vagy csak egy makacsul nem termő növény, és kiderül: lehet, hogy egy kicsit túl magabiztosak voltunk.
Ez nem lustaság, nem butaság, és nem is egyéni hiba. Ez egy jól ismert pszichológiai jelenség, aminek neve is van: a Dunning–Kruger-hatás.
A fogalmat 1999-ben írta le két amerikai pszichológus, David Dunning és Justin Kruger. Kutatásaik során azt vizsgálták, miért fordul elő, hogy egyes emberek látványosan túlértékelik a saját tudásukat, miközben objektíven kevés tapasztalattal rendelkeznek. Arra jutottak, hogy a kezdő szinten lévők nemcsak keveset tudnak, hanem gyakran azt sem tudják felmérni, mennyit nem tudnak még.
Mi az a Dunning–Kruger-hatás – emberi nyelven
A Dunning–Kruger-hatás lényege röviden az, hogy minél kevesebbet tudunk egy témáról, annál magabiztosabbnak érezzük magunkat benne. Az első sikerek után az agyunk hajlamos azt mondani: „oké, ezt már értem”. A valóság viszont általában csak később érkezik meg.
A másik oldalon ott vannak azok, akik már sok tapasztalatot gyűjtöttek. Ők pont azért óvatosabbak, mert tudják, mennyi minden múlik apró részleteken, időjáráson, talajon, véletlenen. Ők ritkán mondják azt, hogy „ez biztosan így van”.
A kert különösen jó terep ennek a jelenségnek. Olyan, mint amikor az első palántát elültetjük, az szépen megindul, és máris azt érezzük, hogy „megvan a tudásom hozzá”. Csakhogy a növény ilyenkor még a tartalékaiból él. A valódi próba később jön: hőségben, esőben, szélben, betegségnél. A kertben az első siker gyakran valódi, a kudarc viszont késleltetve érkezik.
A klasszikus kertészeti görbe
A legtöbb kertész nagyjából ugyanazon az úton halad:
Elültetünk valamit, kinő. Meglocsoljuk, zöld. Megterem, finom. És ekkor jön az érzés: ráéreztem. Ilyenkor születnek az olyan mondatok, hogy „ez a növény igazából nem kényes”, vagy „én mindig így csinálom, és bevált”. Ez nagyjából olyan, mint amikor egy frissen elültetett gyümölcsfa az első évben szépen kihajt, és máris úgy gondoljuk, értjük a metszését – pedig még termést sem hozott.
A következő évben viszont más az időjárás, más a talajnedvesség, más a kártevőnyomás – és ugyanaz a módszer már nem működik. Mint amikor a paradicsom tavaly bőven termett ugyanazon a helyen, idén viszont csak levelet nevel: a szabály nem változott, a körülmények igen. Itt találkozik a magabiztosság a valósággal.
Ez az a pont, ahol sokan csalódnak. Pedig valójában itt kezdődik a valódi tanulás.
Közösségi média: a Dunning–Kruger gyorsítója
A közösségi média tökéletes környezet a Dunning–Kruger-hatás felerősödéséhez. Egy rövid videó, egy előtte–utána kép, egy határozott hangvételű poszt – és máris úgy tűnik, mintha létezne egy helyes megoldás.
A gond az, hogy a kertészkedés nem algoritmusbarát. Egy levendula nem azért pusztul el, mert „rosszul csináltuk”, hanem mert a talaj egy kicsit kötöttebb, a tél csapadékosabb volt, vagy a gyökere hosszabb ideig állt vízben – ezek pedig nem férnek bele egy látványos, gyors videóba. Nem fér bele harminc másodpercbe az, hogy miért működött valami ott és akkor. A kudarcok ritkán kerülnek fel, a kétségek még ritkábban.
Így alakul ki az a furcsa helyzet, hogy a leghangosabb tanácsok mögött gyakran a legkevesebb tapasztalat áll, miközben a valóban tapasztalt kertészek inkább kérdeznek, mint kijelentenek.
„Én már mindent tudok” kontra „még mindig tanulok”
A kertben az egyik legjobb jel nem a magabiztosság, hanem az óvatosság. Az, amikor valaki azt mondja: „nálam így működött, de lehet, nálad nem fog”. Ez nem bizonytalanság, hanem tapasztalat.
A Dunning–Kruger-hatás felismerése nem arról szól, hogy kinevessük a kezdőket. Épp ellenkezőleg. Arról szól, hogy megértsük: a túlzott magabiztosság gyakran a tanulás első szakasza, nem a vége.
Aha-élmény a végére
Ha volt már olyan szezonod, amikor azt hitted, mindent értesz, majd a kert finoman helyretett, akkor jó hírünk van: pontosan ott tartasz, ahol a legtöbb jó kertész egyszer már járt.
A kert nem vizsgáztat, nem pontoz, nem siet. Csak visszajelez. És minél többet tanulunk róla, annál inkább rájövünk: nem az a kérdés, hogy „jól csináljuk-e”, hanem az, hogy észrevesszük-e, amikor újra tanulnunk kell.
Ez pedig nem kudarc. Ez a kertészkedés természetes rendje.
