A kérdés egyszerű volt. A válaszok viszont meglepően gazdagok – és sokkal többről szóltak, mint növényekről.
Több száz hozzászólás érkezett. Ugyanazok a szavak tértek vissza újra és újra, különböző tájegységekről, különböző élethelyzetekből. Ez már nem véletlen, hanem minta.
A mintázat pedig egyértelmű: a nagyszülők kertjét nem azért hiányoljuk, mert szebb volt, hanem mert biztonságot, kiszámíthatóságot és kapcsolatot adott.
Mit mondanak az olvasóink – és mi rajzolódik ki belőle
Az említések túlnyomó része nem egzotikus vagy ritka növényekhez kötődött. Épp ellenkezőleg: olyan fajokhoz, amelyek egykor alapvető részei voltak a háztáji kerteknek.
Egres – sok helyen piszke vagy büszke –, mák, ribizli, sóska, rebarbara, torma, kamilla, papsajt, naspolya. Ezek a növények nem különleges státuszt képviseltek, hanem funkciót. Ételt adtak, gyógyítottak, eltartottak.
Az olvasói válaszok alapján ezek nem „hobbinövények” voltak. Nem azért voltak ott, mert divatosak, hanem mert szükségesek.
A kert pszichológiája: miért fáj ennyire az eltűnésük
A környezetpszichológia régóta vizsgálja, hogyan hatnak ránk a kiszámítható, élő rendszerek. Egy kert pontosan ilyen.
A nagyszülők kertje nem változott hétről hétre. Tudtuk, mikor mi nő, mikor mi terem, mikor mit lehet leszedni. Ez a ritmus – ma már tudjuk – erősen csökkenti a szorongást és növeli a biztonságérzetet.
Nem véletlen, hogy a válaszokban ennyi érzékszervi emlék jelent meg: íz, illat, tapintás. Ezek az emlékek az agy limbikus rendszeréhez kötődnek, vagyis ahhoz a területhez, amely az érzelmekért és a hosszú távú emlékezetért felel.
Amikor ma hiányoljuk a nagyszülők kertjét, valójában ezt az érzelmi stabilitást keressük.
Adatok a háttérben: mi történt a kertekkel?
A statisztikák is alátámasztják az olvasói élményeket.
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon jelentősen csökkent a háztáji önellátás szerepe. Egyre kevesebb kertet használnak aktív élelmiszer-termelésre, és egyre több az úgynevezett díszkert vagy burkolt udvar.
Közben a régi gyümölcsfajták eltűnése dokumentált jelenség: a génbankok adatai szerint a hagyományos, tájfajták száma folyamatosan csökken, miközben a termesztés néhány, nagyüzemre nemesített fajtára szűkül.
Ez nemcsak biodiverzitási kérdés, hanem kulturális veszteség is.
A virágok esete: amikor az illat számított
Külön figyelemre méltó, hogy milyen sokan említettek virágokat.
Dália, estike, törökszegfű, szívvirág, phlox, bazsarózsa, sarkantyú, kukacvirág, gyöngyvirág. Az olvasók nem a színeket emelték ki, hanem az illatot.
A pszichológiai kutatások szerint az illatok a legerősebb emlékezeti horgonyok. Egy-egy régi virág illata képes évtizedeket áthidalva visszahozni gyerekkori élményeket.
Nem véletlen, hogy sokan úgy fogalmaztak: ma is van virág a kertben, mégsem ugyanaz. A látvány maradt, az élmény halványult.
Több volt, mint kert
A hozzászólások jelentős része nem konkrét növényekről szólt.
Kosárfonás fűzfavesszőből. Kamilla szárítása a padláson. Répa, amit a csapnál mostak meg és úgy ettek. Mustkészítés, szüret, közös munka.
Ezek mind olyan tevékenységek, amelyek közösségi élményt adtak, és egyben tudást is átadtak. Nem tanfolyamon, nem könyvből – hanem együttlétből.
Mit hiányolunk valójában?
Nem pusztán az egrest hiányoljuk, vagy a mákot, esetleg a papsajtot, amely egykor szinte mindenhol megtermett. Ezek a növények inkább jelképei valaminek, mintsem önmagukban álló veszteségek. A válaszokból egyértelműen kirajzolódik, hogy sokkal többről van szó, mint eltűnt fajtákról.
Arról az életformáról beszélünk, amelyben a kert nem külön projekt volt, hanem a mindennapok természetes háttere. A termés nem extra, hanem alap. A növény nem dekoráció, hanem kapcsolat az idővel, az évszakokkal és az emberi munkával. Ez a kapcsolat az, ami ma sokaknak hiányzik – gyakran anélkül, hogy pontosan meg tudnák nevezni.
Mit érdemes ebből hazavinni
Az olvasói válaszok alapján világosan látszik, hogy ez a hiányérzet nem puszta nosztalgia. Sokan tudatosan keresik a régi fajtákat, újraültetnek, visszahoznak, amit csak lehet. Ezek a döntések nem a múlt idealizálásáról szólnak, hanem arról, hogyan szeretnénk élni a jelenben.
A nagyszülők kertje talán nem él tovább ugyanabban a formában. De minden újraültetett egresbokor, minden mákvetés, minden régi almafa egy apró, mégis fontos válasz arra a kérdésre, mit tartunk értéknek – és mit szeretnénk továbbadni a következő generációnak.
A kert ebben a kérdésben ma is meglepően pontos választ ad.
