Augusztus 21. már a nyárnak az a része, amikor a kert egyszerre mutatja a bőséget és a változást. A paradicsom még piroslik, a paprika színesedik, a napraforgó nehéz fejjel hajlik lefelé, közben egyre több növény érlel magot, és az esték feltűnően hamarabb érkeznek.
A mai Kerti Kalendárium főszereplője is egy mag történetével kezdődik. Csakhogy ebből a magból nem az lett, amire Európában számítottak.
Egy botanikus, aki növényeket küldött fél világon át
1706. augusztus 21-én született Pierre Nicolas Le Chéron d’Incarville francia jezsuita misszionárius és lelkes botanikus. 1740-ben Kínába került, ahol nemcsak hittérítéssel foglalkozott: növényeket gyűjtött, figyelt, leírt, és magokat küldött Európába.
Abban az időben ez jóval nagyobb kaland volt, mint ma megrendelni egy különleges növényt az internetről.
A magoknak heteken-hónapokon át kellett utazniuk, szárazon, életképesen, úgy, hogy a címzettnek gyakran még pontos elképzelése sem volt arról, mi érkezik majd a csomagban.
D’Incarville kínai növényeket igyekezett megismertetni Európával, miközben európai növényeket is juttatott Kínába. Tulajdonképpen két kontinens kertjei között közvetített.
Egy fa, amelyről először azt sem tudták pontosan, micsoda
Az egyik Kínából elküldött magszállítmány különösen érdekesnek bizonyult.
D’Incarville az 1740-es években olyan magokat küldött Bernard de Jussieu francia botanikusnak, amelyekből Európában egy gyors növekedésű, egzotikus megjelenésű fa fejlődött.
Ez volt az Ailanthus altissima, magyarul a mirigyes vagy közönséges bálványfa.
Csakhogy eleinte azt hitték róla, hogy egy másik, gazdaságilag értékes kínai fafaj magjai érkeztek.
A növény tehát már európai pályafutását is kisebb személyazonossági zavarral kezdte.
Európa beleszeretett az egzotikus fába
Nem nehéz megérteni, miért tetszett meg a bálványfa az akkori kertészeknek.
Gyorsan nőtt. Nagy, összetett levelei egzotikus, szinte trópusi megjelenést adtak neki. Olyan helyeken is boldogult, ahol sok más fa nehezen élt meg.
A 18–19. századi Európában az egzotikus növények gyűjtése hatalmas divat volt. Botanikus kertek, főúri parkok és növénygyűjtők versengtek azért, ki tud különlegesebb fajokat bemutatni.
A bálványfa ebbe a világba tökéletesen beleillett.
Ha valaki akkor azt mondja, hogy egyszer majd természetvédők próbálják visszaszorítani, valószínűleg furcsán néznek rá.
A növény, amely túl jól érezte magát
A bálványfával azonban éppen az történt, amit egy kertész általában örömmel mond egy növényről:
nagyon jól alkalmazkodott.
Csakhogy túlságosan is jól.
Gyorsan nő, sok magot hozhat, sarjakkal is erőteljesen terjed, és bolygatott területeken, utak mentén, városi környezetben, elhagyott telkeken és természetközeli élőhelyeken egyaránt megtelepedhet.
Ami egykor előnyös dísznövényi tulajdonságnak látszott, abból komoly ökológiai probléma lett.
A bálványfa ma már Magyarországon is jól ismert özönnövény.
Bálványfa vagy ecetfa? Nem ugyanaz
A bálványfát gyakran összekeverik az ecetfával.
Pedig a kettő nem ugyanaz a növény.
A mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) a bálványfafélék családjába tartozik, míg az ecetfa, vagyis a Rhus typhina, a szömörcefélék közé.
Távolabbról valóban hasonlíthatnak egymásra, hiszen mindkettőnek nagy, szárnyasan összetett levelei vannak.
Van azonban néhány használható különbség.
A bálványfa levélkéinek széle többnyire ép, csak a tövüknél találhatók jellegzetes fogak és mirigyek. Ha levelét vagy fiatal hajtását megdörzsöljük, sokan kellemetlen, jellegzetes szagot éreznek.
Az ecetfa levélkéinek széle ezzel szemben feltűnően fűrészes.
Ha tehát valaki azt mondja a kert végében előtörő bálványfára, hogy „á, csak ecetfa”, érdemes még egyszer közelebbről megnézni.
A levágás önmagában még nem feltétlenül oldja meg
A bálványfa eltávolítása azért is kellemetlen feladat, mert a növény nem feltétlenül fogadja el elsőre a kertész döntését.
Ha egy fejlettebb példányt egyszerűen kivágunk, a gyökérzetből erőteljes sarjképződés indulhat. Így egy fa helyett rövid idő múlva több új hajtással találhatjuk szemben magunkat.
Fiatal magoncokat könnyebb eltávolítani, különösen akkor, ha még a teljes gyökérzetet ki lehet húzni.
Nagyobb, régóta megtelepedett példányoknál azonban már nem biztos, hogy a „fűrész, aztán kész” módszer eredményes lesz.
Ez az a növény, amely kertészeti szempontból meglehetősen rosszul viseli a szakítást.
Augusztusban könnyebb észrevenni
A bálványfa nyár végén már messziről feltűnő lehet.
Gyors növekedése miatt egyetlen szezon alatt is hosszú hajtásokat képezhet, a termős példányokon pedig nagy tömegben jelenhetnek meg a szárnyas termések.
Aki augusztusban felfedez egy ismeretlen, feltűnően gyorsan növő facsemetét a kerítés mellett, komposzt közelében vagy egy rég nem bolygatott sarokban, annak érdemes azonosítania, mielőtt úgy dönt:
„Majd jövőre foglalkozom vele.”
A bálványfánál a jövő év ugyanis gyakran azt jelenti, hogy addigra sokkal több bálványfával foglalkozhatunk.
D’Incarville biztosan nem ezt tervezte
Igazságtalan lenne a 18. századi botanikust hibáztatni azért, mert egy növény évszázadokkal később invázióssá vált.
D’Incarville korában az idegenhonos fajok ökológiai hatásairól még egészen más tudás állt rendelkezésre. A botanikusokat mindenekelőtt az izgatta, milyen új növényeket lehet felfedezni, megfigyelni, leírni és meghonosítani.
Sőt, növénycseréi révén számos olyan faj is eljutott egyik kontinensről a másikra, amely ma is értékes része a kertkultúrának.
Az ő története inkább arra emlékeztet, hogy a növények története nem ér véget akkor, amikor becsukódik mögöttük a botanikus kert kapuja.
A növény ugyanis nem tudja, hol jelöltük ki számára a kert határát.
A dísznövényből néha természetvédelmi probléma lesz
A bálványfa története nem egyedülálló.
Számos növényt azért hurcoltak új területekre, mert szép volt, gyorsan nőtt, hasznosnak gondolták, vagy egyszerűen különlegesnek számított. A legtöbb idegenhonos növényből soha nem lesz komoly probléma.
Néhány faj azonban új környezetében olyan sikeressé válik, hogy gyorsan terjedni kezd, és természetes növénytársulásokba is behatol.
Ekkor már nem egyszerűen „külföldi növényről”, hanem inváziós idegenhonos fajról beszélünk.
A kertész számára ebből egy nagyon mai tanulság következik:
nemcsak azt érdemes megkérdezni egy új növényről, hogy szép-e és megél-e nálunk, hanem azt is, hogyan viselkedik, ha egyszer kijut a kertből.
Kertészkedni egy kicsit természetvédelem is
A saját kertünk apró területnek tűnhet, de nem elszigetelt sziget.
A szél kifújhatja a magokat. A madarak terméseket fogyasztanak és magokat terjesztenek. Egy patak, árok vagy út mentén növények sokkal messzebbre juthatnak, mint gondolnánk.
Ezért fontos, hogy ha inváziós növényt ismerünk fel a kertben, ne segítsük a továbbterjedését.
Ugyanez a gondolat fordítva is működik.
Ha őshonos vagy jól viselkedő, beporzóbarát növényeket választunk, meghagyunk néhány maghozó virágot, nem permetezünk fölöslegesen és engedünk egy kis változatosságot a kertbe, annak hatása sem feltétlenül marad a kerítésen belül.
Közben az augusztusi kert maggyárként működik
D’Incarville története különösen jól illik augusztus 21-éhez, mert ilyenkor a kert szinte mindenütt magokról mesél.
A körömvirág elszáradt feje alatt már ott vannak a következő év növényei. A bársonyvirág magjai feketednek. A pillangóvirág érett magjai könnyen leperegnek. A napraforgó tányérja pedig lassan madárbüfévé alakul.
Ha saját magot szeretnénk gyűjteni, most már rendszeresen nézzük át az erre kiválasztott növényeket.
Ne túl korán szedjük le a magot, de ne is várjuk meg minden esetben, amíg a növény maga szétszórja.
Mert onnantól kezdve már nem magfogásnak hívjuk.
Hanem meglepetésvetésnek.
Nem minden magot nekünk kell eltenni
A kertben érő magok egy részét nyugodtan hagyhatjuk a növényeken.
A pintyek, tengelicek és más magevő madarak számára több kerti növény termése fontos táplálék lehet. A száraz virágfejek pedig ősszel és télen nemcsak hasznosak, hanem szépek is lehetnek.
Augusztus végén ezért nem kell minden elnyílt növényt azonnal eltüntetni.
A kert éppen most kezdi megmutatni, hogy a virágzás után is történik benne valami.
Sőt, biológiai értelemben sok növény számára éppen most érkezik el a lényeg:
elkészült a következő nemzedék.
Már a fény is változik
Augusztus 21. még lehet forró nyári nap, a nappalok hossza azonban június vége óta folyamatosan csökken.
Ezt mostanra már kertésznaptár nélkül is észrevesszük.
Korábban kell befejezni az esti locsolást. Hamarabb nyúlnak meg az árnyékok. Reggel tovább maradhat nedves a fű.
A kert még ontja a nyári termést, de a szezon lassan irányt vált.
A paradicsomnak egyre kevesebb ideje marad új virágokból érett termést nevelni, a tökfélék levelein megjelenhetnek a nyár végi betegségek első tünetei, az évelők egy része pedig már a következő évre készül.
Augusztus 21. üzenete a kertésznek
Több mint két és fél évszázaddal ezelőtt egy Kínából útnak indított apró mag különleges ritkaságot ígért az európai botanikusoknak.
A belőle növő fa valóban különlegesnek bizonyult.
Csak egészen másképpen, mint gondolták.
A bálványfa története ezért tökéletes kerti mese arról, milyen kiszámíthatatlan következménye lehet annak, ha növényeket mozgatunk a világ egyik végéből a másikba.
És közben figyelmeztetés is arra, hogy a kertünk nem ér véget a kerítésnél.
Amit elültetünk, amit meghagyunk és amit hagyunk elszökni belőle, az egyszer akár a környező táj része is lehet.
Augusztus 21-én tehát nézzünk rá egy kicsit másképp a magokra: aprók ugyan, de néha meglepően nagy történetek férnek beléjük.
