Vannak napok, amelyek nem harsány eseményekkel, hanem jelentéssel telnek meg. Február 1. ilyen. Nem ünnep a szó klasszikus értelmében, nem is gyásznap önmagában – sokkal inkább egy határvonal. A tél és a tavasz, a remény és az emlékezés, a természet lassú ébredése és az emberi felelősség között.
Ez a nap egyszerre őriz ősi, több ezer éves hagyományokat és egy egészen közelmúltbeli, fájdalmas tapasztalatot. Érdemes mindkettőt együtt látni.
Imbolc – amikor a fény már nem ígéret
Az Imbolc a kelta nyelvi–kulturális kör egyik legcsendesebb, mégis legjelentősebb ünnepe. A Gergely-naptár szerint február 1-jéhez kötődik, de valójában már az előző nap sötétedésekor elkezdődik: ez a fordulópont a tél és a tavasz között. A hagyomány szerint Imbolc a tavasz első napja, amikor a télre akolba zárt állatokat ismét kiengedik a rétekre, és az élet lassan visszatér a tájba.
Ez az ünnep a legtöbb kelta népnél ismert volt, ám leginkább az ír hagyományok őrizték meg részletesen. Imbolc a kelta évkörben pontosan félúton helyezkedik el a sötétséget és elmúlást jelképező Samhain és a nyár kezdetét ünneplő Beltane között. Nem látványos fordulat ez, inkább halk elmozdulás: a napok hosszabbodnak, a föld mélyén már elindulnak a folyamatok, még ha a felszínen ezt alig vesszük észre.
A fény próbája, nem diadala
Imbolcot ősidők óta Brigit istennőhöz társították, aki egyszerre volt a költészet, a kovácsmesterség és a gyógyítás pártfogója, valamint a tűz és a fény hordozója. A hagyomány szerint ezen az éjszakán örömtüzeket gyújtottak, hogy segítsék a nap erejének visszatérését, és megtisztítsák a közösséget a tél nehézségeitől. A tűz itt nem pusztító, hanem védelmező és éltető elem volt: a belső világosság szimbóluma.
Ez a nap különösen alkalmasnak számított jövendőmondásra és időjóslásra is. A természet jeleit figyelték, ahogy később más kultúrákban is: a barlangjából előbújó medve a magyar hagyományban, vagy a mormotafesztivál Észak-Amerikában mind ugyanahhoz az ősi kérdéshez kapcsolódik – vajon mennyi van még hátra a télből?
Egy istennő útja a szentté válásig
A kereszténység elterjedésével a pogány hagyományok nem tűntek el teljesen, inkább átalakultak. Brigit istennő alakja Kildare-i Szent Brigittában élt tovább, aki a pásztorkodás, a termékenység és a gondoskodás védőszentje lett. Ír Szent Brigitta – régi magyar nevén Brigida vagy Breda – Írország egyik legismertebb szentje, akit a hagyomány szerint az V–VI. század fordulóján élt, és egy tölgyfa alatti cellában remetéskedett.
Írországban február 1. máig Kildare-i Szent Brigid ünnepnapja. A népi emlékezetben azonban sokáig együtt élt a keresztény szent tisztelete és az ősi, természeti jelentés: a föld ébredése, a fény növekedése, az újrakezdés reménye.
A katolikus egyház később február 2-án Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepével adott új keretet ennek az időszaknak. A gyertya megszentelése itt is ugyanarra a belső tartalomra utal: a fényre, amely már nemcsak ígéret, hanem lassan valódi jelenlét.
Amikor a folyó hallgatott el
Február 1. azonban nemcsak az ébredés és a visszatérő fény napja, hanem az emlékezésé is. Magyarországon ez a dátum a Tisza élővilágának emléknapja, amely egy sokkal közelebbi, fájdalmas tapasztalatra irányítja a figyelmet.
2000. január 30-án Romániában, a Szamos felső vízgyűjtő területén működő, román–ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalat technológiai hibája következtében cianiddal és nehézfémekkel szennyezett víz jutott a folyóba. A szennyezés a Szamoson keresztül elérte a Tiszát is, és 2000. február 1. és 12. között vonult le a folyón, súlyos ökológiai katasztrófát okozva. Halak milliói pusztultak el, teljes élőhelyek semmisültek meg, és hosszú időre kérdésessé vált a folyó ökológiai egyensúlya.
A történtek súlyát jelzi, hogy az Országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította. Ez a nap nemcsak gyász, hanem figyelmeztetés is: arra, milyen törékeny az a természeti rendszer, amelyre életünk épül.
Mit jelent ma február első napja?
Így válik február 1. különösen összetett nappá. Miközben az Imbolc az újjászületésről, a rejtett folyamatokról és a lassan visszatérő életről mesél, a Tisza emléknapja arra emlékeztet, hogy az emberi döntések milyen könnyen szakíthatják meg ezeket a folyamatokat.
A mag még a föld alatt van, a kert még pihen, a folyók még hordozzák a múlt lenyomatait. Február 1. ezért egyszerre szól reményről és felelősségről: arról, hogy az ébredő természet nemcsak időt, hanem gondoskodást is kér.
A tél még velünk van, de már nem uralkodik. A kérdés inkább az, mit kezdünk azzal a világgal, amely lassan újra életre kel.
