Február eleje a Kalendáriumban nem a látványos fordulatokról szól. A tél még tart, a természet zárt, a föld pihen. Február 4. azonban még ebben a nyugalomban is különös nap: olyan időpont, amely a figyelemről, az óvatosságról és az apró jelek észrevételéről mesél.
Ez a nap Szent Veronika emléknapja. Alakja a keresztény hagyományban nem nagy tettekkel, hanem egyetlen, csendes mozdulattal vált jelképpé: kendőt nyújtott, amikor mások elfordították a fejüket. A kendőn megmaradt arckép a részvét, az emlékezet és a gondoskodás szimbóluma lett.
A tél közepén is számít a figyelem
A népi kalendáriumok február 4-ét nem kötötték hangos ünnepléshez vagy erős jóslatokhoz. Inkább az óvatosság és a türelem napjaként tartották számon. A tapasztalat azt tanította, hogy a tél ilyenkor még könnyen visszaveszi azt, amit néhány enyhébb nap megígért.
Egyes vidékeken úgy tartották: ha Veronika napján derült az idő, akkor a hideg még sokáig kitart. Ha viszont enyhülés mutatkozott, az csak halvány jel volt – nem ígéret. A természetet figyelni kellett, nem siettetni.
Mit lát ilyenkor a kertész?
A kertben február 4-én még nem a munka a fontos, hanem a megfigyelés. A rügyek állapota, a talaj keménysége, a reggeli dér vastagsága mind olyan apró jel, amelyből tapasztalt szem következtetni tud. Ez az időszak nem a beavatkozásé, hanem a felkészülésé.
A régi kalendáriumok szellemében ez a nap arra intett, hogy a túl korai lépések többet árthatnak, mint használnak. A gondoskodás ilyenkor nem cselekvésben, hanem visszafogottságban mutatkozik meg.
A nap üzenete
Február 4. a naptárban a csendes jelenlét napja. Arra emlékeztet, hogy nem minden fontos dolog látványos, és nem minden gondoskodás jár mozdulattal. A tél végi időszakban a figyelem, a türelem és az együttérzés éppolyan értékes, mint a munka idején a tett.
A természet még pihen, de a történet már formálódik a felszín alatt. És ilyenkor a legnagyobb bölcsesség az, ha nem sietünk elébe.
