A novemberi ködök és fagyos hajnalok idején a természet már pihenni készül, de az ég még üzen az embernek. November 8-a, Szent Tivadar napja, a régi időkben nem tartozott a legnagyobb jeles napok közé, és a néphagyomány sem őriz róla országosan elterjedt hiedelmeket. Mégis, néhol a falusi élet ritmusában e napot is figyelték, hiszen a tél előtti utolsó napok egyikének számított.
Az ég és a föld titkai
Egyes vidéki hagyományok szerint, ha Tivadar napján sütött a nap, kemény, de száraz tél jött. Ha viszont esős, szeles idő volt, hosszú, csapadékos telet vártak. Más forrásokban azt jegyezték fel: ha korán jelentkezett a dér, akkor karácsonykor sárban jár az ember. Ezek a megfigyelések inkább helyi pásztorhagyományokból származnak, és nem voltak általánosak az ország egész területén.
A régi gazdák ilyenkor már nem dolgoztak a földeken – a termés betakarítva, az állatok behajtva. Az időjárás jeleit figyelték, és a természet változásából olvasták ki a tél közeledtét.
A pihenés napja
Néhány néprajzi gyűjtés szerint november 8-át a pihenés napjának tartották. Úgy hitték, aki ezen a napon megáll, és hálát ad a földnek, annak jószága egészséges marad a télen. A gazdák számára ez az idő a csendről és a befelé figyelésről szólt – a természet ritmusát követve ők is lelassultak.
A télre nyíló kapu
Bár Szent Tivadar napja nem szerepelt a legfontosabb népi jeles napok között, a pásztoréletben átmenetet jelentett Szent Lénárd (november 6.) és Márton napja (november 11.) között. A népi kalendáriumban így vált a télre nyíló kapuvá – az ősz utolsó figyelmeztető napjává, amikor az ember még egyszer az égre nézett, hogy megtudja, mit tartogat a közelgő tél.
