Ahányszor télen végigmegyek a Nagykörúton, mindig eszembe jut, hogy ültetnem kéne végre egy szelídgesztenyefát. Akkor a saját termést piríthatnám a vaslapon!
Ritkán szoktunk szólni a nálunk nem őshonos, valószínűleg a rómaiak által megtelepített gyümölcsfajról, a szelídgesztenyéről. Nagyon hasznos gyümölcs ez: a koronája nyáron hűs árnyékot nyújt az alatta pihenő embernek, a termése pedig értékes, tápláló csemege. Valamikor minden nagyobb településen volt gesztenyesütő néni a téren vagy a forgalmas utcán, a tejszínhabos gesztenyepüré pedig jellegzetes, monarchiabeli cukrásztermék.
Ha egyszer megnő...
A szelídgesztenye (Castanea sativa) fája lassan nő, a magról kelt fa csak másfél évtizedes korában fordul termőre, az oltványok azonban már a 6-7. életévükben termést érlelnek. A fák 20-25 méter magasságot is elérnek, szépek, formásak, tekintélyesek, a koruk pedig akár az 500 évet is elérheti. A gesztenye fájából készülnek a legjobb és legtartósabb boros és pálinkás hordók, de a hajóépítők, az asztalosok és az ácsok is sokra becsülik.
Ha terem a szőlő, a gesztenye is fog
Ahol a szőlő biztonságosan beérik, ott a szelídgesztenye is jól érzi magát: szereti az enyhe telet és a meleg nyarat, a jó minőségű agyagos talajt, a bőséges víz- és tápanyag ellátást, de szigorúan kerüli a meszes talajokat. Vadon leginkább a Dunakanyarban és a Zalai-dombság déli részén fordul elő, ahol ligeteket alkot. Ezeken a helyeken gyűjtik a különleges aromájú, sötétbarna színű szelídgesztenyemézet, amely - bár igen ritka - állítólag az egyik legfinomabb mézféleség. Egyes vélemények szerint jó hatással van a visszérproblémák és a trombózis megszüntetésére.
