Ha létezik növény, ami egyszerre tudja elvarázsolni a szemünket, az orrunkat és a rovarokat is, az a jerikói lonc (Lonicera caprifolium). A neve úgy hangzik, mintha egy bibliai hős és egy illatszergyár közös gyermeke lenne – és igazából nem is járunk messze az igazságtól. Ez a kúszónövény ugyanis legendákat is megérne: illata esténként betölti a kertet, virágos hajtásai pedig úgy tekerednek az ágakra, mintha tudnák, hogyan kell romantikus díszletet festeni egy nyári alkonyathoz.
A jerikói lonc szinte kéri, hogy díszkapura, pergolára, kerítésre vagy épp a szomszéd kíváncsi tekintetének útjába futtassuk. Egy kis árnyékot ad, de annál több figyelmet von magára. Kora nyáron virágzik, és akkor olyan illatot áraszt, amitől még a méhek is csokornyakkendőt kötnek, mielőtt rászállnának.
Egy illatos túlélő
Ne hagyjuk, hogy a lágy virágok megtévesszenek: a jerikói lonc igazi túlélő. Európa déli részein őshonos, de a magyar klímát is derekasan bírja. Télálló, szívós, és ha egyszer megtelepedett, onnantól csak nevet a hideg szelek arcába. A félárnyékos helyeket kedveli, de napos fekvésben is boldogul – sőt, ott lesz igazán bővirágú. Egyetlen dolgot nem visel el: a pangó vizet. A gyökerei nem akarnak gumicsizmát húzni, így a jó vízelvezetésről mindenképp gondoskodjunk.
A lonc meglepően gyorsan növekszik, és hamar befutja a rácsokat, korlátokat. A kertészek egyik kedvenc trükkje, hogy több példányt egymás mellé ültetnek, így sűrű, illatos falat kapnak, ami nemcsak díszít, de egy kicsit el is rejt. Képzeld el: egy esti borozás a teraszon, miközben a lonc virágai szinte illatfüggönyt eresztenek köréd – nehéz lenne ettől romantikusabb kertélményt kitalálni.
A rovarok mennyországa
A jerikói lonc nemcsak nekünk, hanem a kert beporzóinak is maga a paradicsom. A virágai hosszú, tölcséres formájúak, és tele vannak nektárral. A pillangók és méhek különösen rajonganak érte – igazi nyári mézbár, ahol mindig van forgalom. A bogyói viszont már nem nekünk valók: azok a madaraknak készültek. Bár látványra mutatósak, emberi fogyasztásra mérgezőek, így csak messziről csodáljuk őket.
Az illat, ami este ébred
A jerikói lonc különlegessége, hogy illata nem a napsütésben bontakozik ki teljes pompájában, hanem alkonyatkor. Ahogy leszáll az este, és a levegő lehűl, a virágok illóolajai felerősödnek – mintha a növény ekkor döntene úgy, hogy megmutatja, mit tud igazán. A romantikusok ilyenkor szokták azt mondani: „a lonc akkor illatozik, amikor a nap már csak emlék.”
Ha van hely a kertben vagy a balkonon, ahol futni engedhetjük, érdemes egy kis támaszt adni neki: rács, drót, pergola, vagy akár egy régi létra is megfelel. A lonc hálás lesz érte, és bőséges virágzással köszöni meg.
Ápolás, de nem túlgondolva
A jerikói lonc nem az a növény, amit dédelgetni kell. Szereti, ha hagyják élni. Tavasszal érdemes egy kicsit visszametszeni, hogy sűrűbb legyen, és ne csak a csúcson virágozzon. Egy kevés komposzt a tövéhez, egy kis víz a nagy melegben – és máris elégedetten tekeredik tovább. Ha jól érzi magát, akár 4–5 méterre is képes felkúszni, így a kertünk vertikális dísze lesz.
Egy kis kultúrtörténet
A lonc nemcsak botanikai, hanem kulturális szempontból is érdekes növény. Már az ókorban is kedvelték az illata miatt: a görögök Aphrodité, a rómaiak pedig Venus virágának tartották, a szerelem és vonzerő szimbólumaként. Az angolszász világban a lonc a hűséges, örök szeretet jelképe lett – hiszen indái mindig szorosan kapaszkodnak abba, amit egyszer elérnek. Innen eredhet a romantikus felhangja is, ami a kertészek kedvencévé tette.
A „jerikói” elnevezés valószínűleg a bibliai Jerikó városára utal, amely a termékenység és a virágzó természet jelképe volt. A lonc illatossága és életerejét szimbolizáló kúszása miatt kapcsolták össze ezzel a névvel – mintha a város falain burjánzó növények emlékét őrizné. A 18–19. századi európai botanikai gyűjteményekben gyakran így különböztették meg a fajokat, amelyek mediterrán eredetűek voltak, de egzotikusan hangzó nevet kaptak.
Egy növény, ami mesél
A lonc mindig is a hűség, a szerelem és az összetartozás jelképe volt. Talán azért, mert indái olyan szorosan fonódnak mindenre, amit elérnek, mint egy régi ígéret. A viktoriánus korban a lonc illata a kertészek szerint az udvarlás virága volt – aki loncillatot vitt magával a hajában, az biztosan nem maradt észrevétlen.
És bár ma már nem a titkos szerelmi üzenetek idejét éljük, a jerikói lonc még mindig képes emlékeztetni minket arra, hogy a kert nemcsak zöldell, hanem mesél is. Csak este kell kimenni, amikor a levegő megtelik illattal – és figyelni. Mert akkor derül ki, miért nem lehet szó nélkül elmenni mellette.
