Evolúciós előny.
Katonás rendben sorakoznak a táblában a napraforgók és mindegyik a nap felé néz. Hogy lehet az, hogy pontosan tudják az irányt? Mi áll a jelenség mögött?
A napraforgók hatalmas tányérja nem csak úgy fest, mint egy napocska, de ráadásul a nap felé is fordítja a tekintetét. A jelenség neve heliotropizmus. A növény profitál ebből a viselkedésből, hiszen hatékonyabban tudja kihasználni a napfényt a fotoszintézishez, nagyobb tányérokat növeszt, több beporzót vonz.
A mozgást azt teszi lehetővé, hogy a szár belsejében, közvetlenül a virágfej alatt olyan sejteket találunk, amelyek növekedése csak a naptól távoli oldalon zajlik. Ez megváltoztatja a virágfej dőlését és ezáltal a nap felé tájolódást. Nappal a fiatal napraforgó szárának árnyékos, keleti oldalán nőnek gyorsabban a sejtek, ettől a szár és a fej az ellenkező, nyugati irányba hajlik meg. Éjszaka viszont a szár nyugati oldalán nőnek gyorsabban a sejtek, ezért a virágfej ismét kelet felé fordul, hogy napfelkeltére már készen álljon.
Ez a forgás csak a fiatal napraforgó növényeknél figyelhető meg. A felnőtt példányok már mindig kelet felé fordulnak. A Kaliforniai Egyetem kutatói mélyebben is vizsgálták a jelenséget. Arra voltak kíváncsiak, hogy miként tudják azt a virágok, hogy keleten kell várniuk a reggelt. Van „emlékezetük”?
A vizsgálatokhoz cserépben neveltek napraforgókat. A növények először napokon át a természetes környezetükben, a szabadban voltak. Ezt követően egy árnyékolt üvegházba kerültek, ahol egy mesterséges, fix fényforrás folyamatosan világított.
Az eredmények azt mutatták, hogy a napraforgó kezdetben keletről-nyugatra fordult, míg végül igazodott a fényforráshoz. A kutatók számára ez azt bizonyította, hogy a napraforgó mozgását két mechanizmus kölcsönhatása alakítja ki, az egyik a fotóreceptorok által szabályozott, a másik pedig a belső órát követi. A belső óra idézi elő azt, hogy a különböző sejtnövekedések a növényi szárban szabályos ritmusban váltakoznak.
