Amikor öt éve elültettem az atlanti szamócafa (Arbutus unedo) apró csemetéjét, még azt hittem, ez is csak egyike lesz azoknak a „majd egyszer terem” növényeknek, amik végül inkább dísznek maradnak, mintsem desszertnek. Szépen nőtt, zöldellt, virágzott is, de termés… nos, arról legfeljebb álmodni lehetett. Évről évre néztem, ahogy virágba borul, majd nagyjából annyi történt, mint egy romantikus film első félórájában: sok ígéret, kevés cselekmény.
Aztán eljött az ötödik év, és valami megváltozott. Talán a csillagok álltak jobban, vagy a bokor gondolta meg magát – de idén végre megtörtént a csoda. A levelek között ott pislákoltak a piros, gömbölyű, szőrös kis bogyók, amik pont úgy néztek ki, mintha a szamóca és a lychee titokban randizott volna. Számoltam: tíz darab. Nem sok, de az ember ilyenkor úgy örül nekik, mintha legalább egy mázsa aranyat termett volna a bokor.
Persze, amit a kertész megtermeszt, azt meg is kell kóstolni. A család ünnepélyesen körbeállta a bokrot, mintha legalább egy új fajta paradicsomot fedeztünk volna fel. Óvatosan leszedtem az első szem gyümölcsöt, és mindenki rám nézett, hogy én legyek a bátor kísérleti alany. A bogyó külső héja ehető, enyhén roppanós, belül pedig sárgás, zselés állag fogadott – mintha a természet lekvárt rejtett volna a héj alá. És az íze? Nem savanyú, nem édes, hanem valahol a kettő között – leginkább a faeperre hasonlít, egy kis egzotikus csavarral.
Egy mediterrán vendég, aki szereti a magyar klímát
Az atlanti szamócafa amúgy igazi mediterrán különc. Spanyolország, Portugália és Dél-Franciaország partvidékén őshonos, ahol a tenger sós levegője és a napsütés formálta. Mégis, ha egy védett, napos helyet találunk neki Magyarországon, egészen jól érzi magát – főleg az utóbbi enyhébb teleknek köszönhetően. Túléli a mínusz 10 fok körüli fagyokat is, bár a fiatal növényeket az első években érdemes takarni, mert a huzatot és a fagyos szelet nem kedveli.
Ami igazán különlegessé teszi, az az, hogy egyszerre virágzik és terem: miközben az egyik ágon hófehér, mézillatú virágokat hoz, a másikon már piroslik a korábbi termés. Ez a kettősség nemcsak látványos, hanem ritka is a növényvilágban – mintha egyszerre lenne tavasz és ősz a kert egyetlen sarkában.
Lassú, de hűséges
A szamócafa nem siet. Nem az a típus, aki már az első évben ajándékot hoz. A termésre általában 4–5 évet kell várni, de onnantól, ha jól érzi magát, évről évre megbízhatóan virágzik. A kulcs a napfény, a jó vízáteresztő talaj, és egy kis türelem – mert ez a növény nem az azonnali sikerélmények barátja. Inkább olyan, mint egy lassan kibontakozó kapcsolat: először csak néz, aztán megszokod, végül már nem tudnád nélküle elképzelni a kertet.
És mit kezdjünk a terméssel?
A bogyók önmagukban is ehetők, de nem mindenki rajong értük nyersen. Az íze enyhén fanyar, és néha lisztes, de lekvárnak, szörpnek vagy likőrnek feldolgozva igazi különlegesség lesz. Spanyolországban például „madroño likőr” készül belőle, amit a madridi városcímeren is megörökítettek – nem véletlenül!
Persze tíz szem gyümölcsből még nem lesz nagyüzemi termelés, de minden kertész tudja: az első szüret mindig inkább szimbolikus győzelem. Annak a bizonyítéka, hogy a türelem nem csak rózsát, hanem szamócafát is terem.
Egy kis tudomány a végére
Az atlanti szamócafa a hangafélék (Ericaceae) családjába tartozik, ugyanabba, mint az áfonya vagy a rododendron. Lassan növő, örökzöld cserje vagy kisebb fa, amely 2–5 méteresre is megnőhet, ha hagyjuk. A levelei bőrneműek, fényesek, a kérge vörösesbarna és lehámló – emiatt télen is díszít. A virágai a méhek kedvencei, így a szamócafa nemcsak szép, de a beporzóknak is kincs a késő őszi időszakban, amikor már alig van más virág a kertben.
A kertész szíve tele
Ahogy ott álltam a bokor mellett, kezemben az utolsó piros bogyóval, arra gondoltam: valahol ebben rejlik a kertészkedés szépsége. Nem a mennyiségben, nem a tökéletességben, hanem abban a pillanatban, amikor az ember öt év után végre kóstolót kap a saját türelméből. És ha tíz szem gyümölcs után jövőre csak tizenegy lesz – már megérte.
Mert van az a mondás, hogy a kertben az idő nem múlik, csak terem. És néha, ha elég sokáig várunk, még a szamócafa is megjutalmaz érte.
