Minden kertészeti év nagyjából ugyanazzal a mondattal indul: „idén majd nem kapkodok”. Aztán jön az első napsütéses hétvége, a talaj illata, a kert hívogató csendje, és a terv valahogy mégis kicsúszik a kezünkből.
Ez nem gyengeség, hanem nagyon is emberi reakció. A kert tavasszal pontosan azokra az érzékeinkre hat, amelyek a legkönnyebben írják felül a józan észt.
A tavasz mint kollektív optimizmus
A hosszú tél után a kert nemcsak növényeket ígér, hanem újrakezdést is. Úgy érezzük, most minden más lesz: rendezettebb, átgondoltabb, tudatosabb.
Ez az optimizmus önmagában nem probléma. Gond akkor van, amikor elhisszük, hogy a körülmények is ugyanilyen gyorsan alkalmazkodnak majd a lelkesedésünkhöz.
Az emlékezet szelektív kertészkedése
Érdekes módon tavasszal ritkán emlékszünk arra, miért nem működött tavaly valami. A kudarcok elhalványulnak, a sikerek megszépülnek.
Arra pontosan emlékszünk, milyen volt az első paradicsom íze, de kevésbé arra, hány estét töltöttünk bosszankodva mellette. Így minden évben újra esélyt adunk ugyanazoknak a döntéseknek, bízva abban, hogy most majd másképp alakul.
A kert mint kontrollélmény
A kertben végre úgy érezzük, rajtunk múlik valami. Ültetünk, locsolunk, rendezünk, és azonnali visszajelzést kapunk.
Ez könnyen elhiteti velünk, hogy ha eléggé odafigyelünk, mindent kézben tarthatunk. A természet viszont ritkán osztja ezt a véleményt.
Miért ismételjük mégis?
Mert a kert nemcsak eredményt ad, hanem reményt is. És a remény rossz tanácsadó ugyan, de nagyon jó motivátor.
A „majd idén” gondolat nem kudarc, hanem annak a jele, hogy még mindig hiszünk abban, hogy lehet jobb, szebb, harmonikusabb.
Mikor válik ez problémává?
Akkor, amikor nem tanulunk a saját tapasztalatainkból. Amikor ugyanazokat a lépéseket tesszük meg, ugyanazzal az elvárással, és meglepődünk az eredményen.
A kert azonban nem számon kér, csak visszajelez.
Mi marad, ha lehántjuk az önámítást?
Az, hogy minden év egy kicsit tanít. Nem radikálisan, nem látványosan, hanem apró felismerésekkel.
A kert nem azt várja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Csak azt, hogy figyeljünk. És ha ezt megtesszük, akkor még az is belefér, hogy jövő tavasszal megint azt mondjuk: „na jó, idén tényleg másképp csinálom”.
