A hashajtó hatású, fekete bogyót termő cserjék itthon ritka, vízparti növények, míg Amerikában agresszív gyomnak számítanak.
A közönséges kutyabenge és a varjútövis-benge két rokon növény, régebben közös nemzetségbe sorolták őket, de mára – papíron – szétváltak. A benge szó a bogyó régies szinonimája, és valóban: mindkettő növénynek apró, kellemetlen szagú, az ember számára ehetetlen, éretten majdnem fekete bogyója van. Erre az emberi táplálkozásra alkalmatlanságra utalnak a kutya és a varjú szavak. Bár gyógynövényként régebben értékesek voltak, ugyanis mindkét benge bogyói és kérgük is hashajtó hatásúak.
Kutyabenge, az iszákos
A kutyabenge (Frangula alnus) tudományos nemzetségnevét a fája törékenységéről kapta, a fajnév az égerfákkal azonos, nedves, mocsaras termőhelyre utal, láperdők félárnyékában fejlődik a legszebben. A közepes méretű cserje, ritkán kisebb fa levelei szórt állásúak, visszás tojásdad alakúak. Az öttagú, tölcsér alakú apró virágok hímnősek, a levélhónaljakban egész nyáron át, termésérésig nyílnak.
Kutyabenge visszástojásdad levelei
Kutyabenge levélhónalji virágai
Kutyabenge apró öttagú hímnős virágai
Kutyabenge termése
Varjútövis-benge, a tövises
A varjútövis-benge (Rhamnus cathartica) tudományos nemzetségnevét a tövisességéről kapta, a fajnevét a (hashajtós) megtisztulásról. A tövisei nem látványosak, de szinte minden rövid hajtás, és néhány hosszú is tövisben végződik. A sötétzöld, fényes, bőrnemű levelek a rövid hajtásokon inkább csomókban, a hosszúakon keresztben átellenesen állnak. A szintén közepes méretű cserje vagy kisebb fa termetű növény alapesetben kétlaki, az apró négytagú hím- és nővirágok külön egyedeken, csomószerű bogernyőkben nyílnak. A varjútövis-benge is hálás a talaj jó vízellátottságáért, de a kutyabengénél azért könnyebben eltávolodik a patakpartoktól, és a tűző napot is jobban elviseli.
Varjútövis-benge átellenes levelei és zöld termései
Varjútövis-benge virágtömege
Varjútövis-benge apró négytagú virágai
Varjútövis-benge éredő termései
Az Eurázsiában honos két benge nálunk nem túl gyakori növények, és sehol sem tömegesek, viszont Amerikában elterjedve komoly invazív veszélyt jelentő özönnövények. A megfékezésükre irányuló kutatások során derült fény az allelopátikus hatásukra, azaz a környezetükben akadályozzák más növények csírázását, elterjedését, és ami még rosszabb, rajtuk telel át néhány gabonarozsda és a szója levéltetvei.
