A kertben minden ősszel ugyanaz a jelenet ismétlődik: egy vörösesbarna árny suhan el, a dió eltűnik, és mi már tudjuk – a mókus megint elásta a kincset. De vajon emlékszik is rá, hová tette? Vagy csak reméli, hogy tavasszal rábukkan valamelyikre? A válasz egyszerre meglepő és lenyűgöző: a mókusok nem feledékenyek, csak épp másképp működik az agyuk, mint hinnénk.
Az emlékezés művészete – mókusmódra
A mókusok kiváló térbeli memóriával rendelkeznek. Kutatások szerint az agyuk hippokampusza – ami az emlékek tárolásáért felel – évszakonként változik. Ősszel, amikor a rejtegetés időszaka jön el, ez a terület megnagyobbodik, hogy több információt tudjon tárolni a diók, mogyorók és tobozok helyéről. Télen, amikor már kevesebb az elásnivaló, újra visszazsugorodik.
A gond csak az, hogy a természet nem egy tökéletes memóriabajnokot akart teremteni, hanem egy ökoszisztéma-szövetségest. A mókus az esetek akár 40%-ában elfelejti, hová rejtette a diót – és ezzel szó szerint fákat ültet.
Az erdő kertésze
A mókus tehát nemcsak saját készleteit biztosítja, hanem az erdő jövőjét is. Az elfeledett diókból és mogyorókból tavasszal kis hajtások nőnek, és új fákká válnak. A természet így építette be az „emlékezetkiesést” a körforgásba: a feledékenység itt nem hiba, hanem stratégia.
Kognitív etológiai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a mókusok nem véletlenszerűen rejtenek el mindent. Különböző fafajok terméseit külön „kategóriákba” rendezik, és távolabbra viszik az értékesebb, tartósabb diókat. A rejtekhely kiválasztásában szerepet játszik a talaj típusa, a nedvesség, sőt még az is, hogy mennyire figyeli őket egy másik mókus. Mert a kis rágcsálók nemcsak rejtenek, hanem kémkednek is egymás után.
Mókuspszichológia – a bizalmatlan zsonglőr
Egy érdekes kísérletben a tudósok megfigyelték, hogy ha egy másik mókus a közelben van, a rejtegető hajlamos „álásásokat” végezni: eljátssza, hogy elrejt valamit, majd továbbviszi a diót máshová. Ez a fajta megtévesztés a kognitív viselkedés fejlett formája – a bizalmatlanság, ami az evolúció során valószínűleg előnyt jelentett.
A „mókuslogika” tehát bonyolultabb, mint hinnénk. Nemcsak arról van szó, hogy elássa, majd megtalálja a diót, hanem hogy folyamatosan mérlegel: ki látja, milyen az idő, mennyi a tartalék, és érdemes-e egyáltalán most elrejteni.
Amikor a feledés új életet hoz
A mókusok által ültetett diófák és mogyoróbokrok sok esetben a helyi erdősödés motorjai. Az elfelejtett magok új élőhelyet teremtenek madaraknak, rovaroknak, sőt a későbbi mókusgenerációknak is. Az ember tehát tanulhat tőlük: nem minden elásott dolog kárba vész – néha csak idő kell, hogy kinőjön belőle valami új.
A természet kis feledékeny kertésze
A mókus tehát nemcsak egy kedves őszi szereplő, hanem a természet egyik legfontosabb ültetőmestere. A feledékenység nála nem gyengeség, hanem ökológiai ajándék. Szóval legközelebb, ha látod, hogy egy dió eltűnik a földben, ne bosszankodj – lehet, hogy épp egy jövőbeli tölgyfa születésének voltál tanúja.
