Még télen is szüretelhető!
A salátabakszakáll (Tragopogon porrifolius) a külsőségeket tekintve világosabb párja a feketegyökérnek (Scorzonera hispanica). A bakszakállat fehérgyökérnek vagy zabgyökérnek is nevezik, a két növény rokonságban van egymással. Nem csupán ránézésre hasonlítanak nagyon, de a termesztésük is igen hasonlatos. Egy nyilvánvaló különbség köztük, hogy a bakszakáll gyökere nem fekete, hanem fehér. Ezenkívül a bakszakáll virága lila, a feketegyökéré viszont sárgán virít. Mindkét faj a fészkesvirágzatúak közé tartozik és a magokat nagy, pitypangszerű virágzatban érlelik.
A bakszakáll eredetileg a Földközi-tenger vidékéről származik, de az európai kertkultúrában már a 13. században megjelent. A 19. században szorította ki a jövedelmezőbbnek bizonyuló feketegyökér. Angliában viszont csemegeként fogyasztják., "osztriganövénynek" hívják, mivel a gyökerek íze – különösen ha fagy éri őket – állítólag emlékeztet az osztrigáéra.
A feketegyökérrel ellentétben a bakszakáll a nehezebb, kötöttebb talajon is virágzik. A gyökerek képzéséhez ideális a mélyen meglazított föld. A kétéves bakszakáll vetése március-áprilisban történjen, 2 cm mélyen, sorokban. A fiatal növénykéket utána ültessük szét kb. 10 cm-es távolságra egymástól. Nem igényel sok ápolást: elegendő gyomlálni és öntözni. Október végétől szedhetjük a kb. 2 cm vastag, 30 cm hosszú gyökereket.
A bakszakáll télálló, a hideg évszakban is folyamatosan szedhető, amikor a talaj nem fagyott. Amennyiben nem szüreteljük le az összes gyökeret, a növény a második évben bájos lila virágokat hoz. Ekkor viszont már nem fogyasztható a gyökér, mert a virágzás után élvezhetetlenné válik.
Hámozásnál tejnedvet ereszt, ami a levegőn barnára színeződik, és foltokat hagy a gyökéren. Elkerülhetjük ezt a reakciót, ha a frissen hámozott gyökeret azonnal citromos vagy ecetes vízbe merítjük.
A bakszakáll és a feketegyökér az ízükben némileg különböznek egymástól, de az elkészítésük módja hasonló: fogyaszthatjuk őket püréként, levesként, zöldségköretként.
