Az egyik legnagyobb tájépítészre Bálint János, Péter egykori tanára, későbbi barátja emlékezik.
Ez csak egy résnyi ablak Török Péter kertművész életére, az a néhány pillanat, amikor éppen összetalálkoztunk. (Bálint János vagyok, 2022 augusztusában írom ezeket a sorokat, Péter halálhíre után néhány nappal.)
Török Péter második legfiatalabb bátyja évfolyamtársam volt a Kertészeti Egyetemen, közel laktunk egymáshoz, felszínesen ugyan, de ismertem az egész családot. Apámhoz hasonló korú apuka, a Sasad termelőszövetkezet agrármérnöke, öt felnőtt fiú, és a családot összetartó anyuka. Az évfolyamtárs fiú, Zoli is különleges ember, Török és Bálint néven kerti munkákat vállaltunk diákként a budai kertekben, sokat sportoltunk együtt, barátok lettünk. Ebbe a másik irányba most nem akarok eltérni, de Zoli mesélte egyszer kertásás közben, hogy lett egy új testvére, egy 13 éves fiú. Péter egy másik családban nőtt fel, de a biológiai apja ugyanaz a férfi volt, aki a másik öt, már huszonéves Török fiúnak. Az anyukája akkoriban meghalt, és a nevelőapa átadta a gyereket az igazi apának. A huszonéves bátyók nem különösebben örültek az új jövevénynek, akit az apjuk, talán vezeklésből és kompenzálásként is gondosan pátyolgatott. Az új mama pedig pláne nem örült a férje korábbi szerelme élő bizonyítékának, de végül is mindannyian befogadták a fiút a családba. Néha egy-egy pillanatra találkoztam Péterrel a lakásuk előszobájában, de vele egyéb kapcsolatra nem emlékszem. Ennek a gyermekkori megpróbáltatásnak a bemutatása viszont kell a későbbi művész érzékenységének a megértéséhez.
Hat évvel később az érettségiző Pétert behozta hozzám az apja a Kertészeti Egyetemre, ahol én fiatal adjunktusként kezdtem éppen dolgozni. Elmondta, hogy Péter tehetséges a képzőművészetekben, ilyen középiskolai kurzusokra járt, és felvették az egyetemünkre, kerttervező szakra. Ezen a szakon én nem tanítottam, agrármenedzsment és vidékfejlesztés a szakterületem, de az apuka kérte, hogy azért fél szemmel figyeljek Péterre, és a fiú kereshessen meg, ha tanácsra van szüksége. Péter persze nem jött többé hozzám, azt hiszem zavarta a családi kapcsolat. Egy év múlva viszont bekopogott az irodámba a politikai gazdaságtan ifjú tanára, Tamás, aki a következőt mesélte. A szemináriumán az egyik diák nem figyel, állandóan rajzolgat, és amikor ő sokadszorra próbálta fegyelmezni, akkor azt mondta, hogy hagyja békén, neki itt van egy ADJUNKTUS barátja, aki majd helyre teszi őt, ha sokat kötekedik. Az adjunktus titulust úgy mondta a diák, mintha az az egyetem rektora lenne. Az éppen fészekrakó Tamásnak javasoltam, hogy terveztesse meg Péterrel a kertjét, ez helyre teszi a kapcsolatukat. A tanács bejött, a szobámban kibékültek, barátok lettek. Tamás kiváló intellektus, vörösdiplomás, többnyelvvizsgás közgazdász volt, mi is összebarátkoztunk. Akkoriban még előítéletesebb voltam, nem hiszem, hogy magamtól szóba elegyedtem volna a folyosón a marxizmus tanszék ifjú titánjával, így még hálás is voltam Péternek, hogy a rosszalkodása révén ilyen okos kollégát ismerhettem meg. Péter ismét eltűnt előlem egy évre. Én szívesen látogattam volna, de nem akartam zavarba hozni a diáktársai előtt.
Másodéves diákként Péter végre személyesen kopogott az irodám ajtaján, elpanaszolta, hogy csak hármast kapott a növényföldrajzi dolgozatára, pedig nagyon sokat dolgozott rajta a terepen. Sajnos elgépelte három növény tudományos nevét, és ez a növénytan tanszék szabályai szerint jegyrontással járt. Péter nehezen viselte, hogy egy-egy betűhiba a latin névben megtorlandó vétek lenne. Kézbe vettem az írógéppel írt és beragasztott fekete-fehér növényrajzokat tartalmazó írását, és rácsodálkoztam a tökéletes növényábrázolásra. Biztosra vettem, hogy profi növényrajzoló, például Csapody Vera ábrái egy könyvből, csak azt nem értettem, hogy Péter hogyan másolta le. A mai értelemben vett másológépek és nyomtatók még nem léteztek, az akkori fénymásolatok az ősi technikának megfelelően még lila tekercsek, a fotópapírok pedig kemények és fényesek voltak. Péter azonban meggyőzött, hogy az ábrák a sajátjai, a terepen ceruzával skiccelt, otthon tussal fejezte be, és beragasztotta a beadandó dolgozatba. Elvittem a dolgozatot a növénytan professzorhoz, kitakartam mindent, hogy csak a növényábrát lássa. A tudós rögtön látta, hogy ez nem másolat, és pláne nem ismert rajzolóé, az első mondata az volt, hogy ez az ember kell nekem, hozd ide azonnal. Ezután Péter illusztrálta tíz éven át a tanszék könyveit és tudományos publikációit. A hármas osztályzatot adó kollégát kivonták az oktatásból, nem a hármasért, az jogos volt, hanem azért, amiért nem vette észre a növényábrázolás zsenialitását. Péter ismét eltűnt két évre számomra, de gyakran láttam a nevét a most már nyomtatásban megjelenő ábrák rajzolójaként.
Két év múlva a már diploma előtt álló Péter kopogott az ajtómon, a kezében egy korábban már alaposan összegyűrt, de kihajtogatott, kisimított papírlappal. Elmondta, hogy a kertművész tanára letakarta a lapot az íróasztalán, amikor Péter belépett hozzá, majd amikor azt hitte, hogy Péter nem látja, összegyűrte és a papírkosárba dobta. Péter később állítólag visszalopódzott, kihalászta a papírt, és most mondjam meg, hogy mi van rajta. Amerikai világpályázat volt fiatal kerttervezőknek. Péter megpályázta. Már nem emlékszem a végeredményre, talán egy harminc fős indiai csapat lett az első, Török Péter, Magyarország a második, vagy fordítva. Attól kezdve nem szerették a tanárai az egyébként valóban nehezen kezelhető diákot. Szeretett volna a saját egyetemén maradni, de nem engedték, a Műszakin taníthatott, de állást nem kapott.
Török Péter közben híres kerttervező lett, számos város tereit, kastélyok és püspökségek kertjeit tervezte. Évente egyszer együtt vacsoráztunk és beszélgettünk. Egyszer izgatott hangon telefonált: „Bálint, te tudod, hogy mi az a Dachplatane? Persze, hogy tudom Péter, a platánfák egy nevelési módja, a híres német oldenburgi faiskolák árulják, és a mediterrán kávézók árnyékadója.” A még dühösebb folytatás: „A Nemzeti Színház kertjét tervezem, és a kivitelező kertépítő szerint ilyen nem létezik, és ha rajta múlik, nem is lesz a kertben.” Ajánlottam Péternek egy másik kivitelezőt, korábbi kiváló diákomat, aki kimagaslóan ismerte a növényeket, és maga is nehéz ember volt. Remélem, hogy elviselték egymást az építkezés során. Péter meghívott az elkészült híres kertjébe, exkluzív vezetéssel a családomnak, a fiam, András videót forgatott a kertről és Péterről, az apám, Bálint gazda volt a riporter. A videót ma is visszanéztem az Interneten. Öröm volt, Péter sokat adott a világnak.
Bevezető kép: wikipedia.hu | Török Péter (tájépítész)
