Ujjas keltike: kalácsot készít a hangyáknak, akik cserébe terjesztik

A kora tavaszi, lombfakadás előtti, még napos erdők egyik első virága.

Az ujjas keltike (Corydalis solida) a mákfélék családjába tartozó, európai elterjedtségű, legfeljebb arasznyi magasságú, lágyszárú, gumós, évelő növény. A “Corydalis” tudományos nemzetségnév a pacsirta búbját jelenti, a névadás alapja szerintem a madár kora tavaszi éneke lehet, de többen a virág alakjában látják a hasonlóságot. A magyar keltike név bizonyosan a koraiságra utal, esetleg a kikelet szó mintájára. A “solida” fajnév jelentése tömör, mert a sokkal elterjedtebb, nagyobb és ismertebb rokon odvas keltikével (Corydalis cava) szemben nem üreges, hanem tömör a gumója. A magyar ujjas fajnevet a virágzatban lévő murvalevelek emberi kézhez hasonlatos ujjai miatt adták, valószínűleg német mintára.

Sarkantyús virágok “hosszúnyelvű” rovaroknak

Az ujjas keltike szárának tövén sárgás pikkelyszerű allevél van a földfelszín közelében. Megpillantásához el kell kotornunk az erdő avarját. A gumó nem üreges, és sokkal kisebb, mint az odvas keltikéé, de ezt nem fotóztam, mert nem ásom ki a kedves növényeket. A szár egyenesen felálló, kopasz, nem ágazik el. A szárlevelek nyelesek, hármasan összetettek, a levélkék kékeszöldek, három-négy osztatúak, változatos alakúak. Egy száron többnyire csak egyetlen virágzat van, felálló laza vagy sűrű elrendezésben tucatnyi virággal. A kocsányos virágok bonyolult szerkezetűek, a sarkantyúban lévő nektárhoz szabályosan csak hosszú szájszervű rovarok férnek hozzá. Az állatvilágban is gyakori potyautasok megporzás nélkül kirágják a sarkantyú oldalát. A párta hússzínű lilásvörös, a névadó murvalevelek zöldek vagy barnásak, ujjasan hasadtak, néha csak hegyes csúcsúan fogasak.

Vendég a hangyák asztalán

A toktermések eleinte zöldek, majd barnák, csőrösen kihegyezettek, vékony kocsányúak. Az érett magok sima fényes feketék, rajtuk a fehéres áttetsző kocsonyák a hangyakalácsok. Az energiadús hangyakenyér vagy kalács a magvak elterjesztését segíti, a hangyák a fészkükbe cipelik a magokat, a kalácsot megeszik vagy a lárváiknak adják, a keményhéjú, számukra értéktelen magvakat kidobják. Az utód növények így több méterre kerülnek az anyanövénytől, tápanyagban gazdag hangya-szemétben csíráznak, és főleg megmenekülnek a magevőktől. Azt hihetnénk, hogy ez a kölcsönös evolúció ritka csodája, de ma már több ezer nem-rokon növényfajról tudjuk, hogy egymástól függetlenül kialakították a szaporodásuknak ezt a kalácsos formáját.

Ujjas keltike szártövi allevele