Egy kis zöldség a hús mellé.
A kannibálparadicsom vagy Poro Poro, esetleg Boro-dina (Solanum viride) nem csupán élénk fantázia miatt kapta a nevét, hanem rémes történelme miatt.
Egészen a 19. század közepéig ismert volt a Fidzsi-szigeteken a kannibalizmus jelensége. Az utazó, botanikus és természettudós Berthold Seemann (1825-1871) 1860-ban érkezett a szigetekre, ahol nemcsak a területet tanulmányozta, de egy új növényfajt is írt le.
Bizarr beszámolójában megemlíti, hogy az emberi hús emésztése nehézségekbe ütközött. Még az egészséges emberek is gyomorrontástól szenvedtek 2-3 napig. Valószínűleg az emésztési folyamatok elősegítése érdekében fogyasztották a húst mindig zöldségekkel együtt.
Erre a célra például Trophis antropophagorum, Omalantus pedicellatus és a Solanum viride leveleit használták. Az első két növény fa, amelyek vadon nőtt a szigeteken. Az utolsót azonban ültették és termesztették, nagy bokorrá fejlődött. A paradicsomhoz hasonlatos gyümölcsét úgy készítették el, mint a paradicsomszószt. Mindhárom növény levelét az emberi hús köré tekerték és köveken sütötték meg.
A Seemann által adott Solanum antropophagorum név már nem használatos, helyette hivatalosan a növény a Solanum viride nevet kapta. A kannibálparadicsomnak ma se gasztronómiai, se díszítőértéke nincs. Nyersen kellemetlenül keserű íze van, azonban ez főzés hatására mérséklődik. Napjainkban a botanikus kertekben találkozhatunk ezzel a véres múltú különlegességgel.
