Láttál már virágpor helyett olajat gyűjtő méhet?

A lizinka nevű sárga virág olajjal táplálja a méheket, szexet kér cserébe.

Különleges virág, amely nem nektárral, hanem olajjal csalogatja a megporzó vadméheket.

Nagyon nem közönséges!

A közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris) 18. század közepi névadásakor Linné még nem tudhatta, hogy ez a növény egyáltalán nem olyan közönséges. A cukorszirup nektár helyett lipidekkel való rovarcsalogatás a trópusokon sem gyakori, de Közép-Európában igazi ritkaság. A lizinkáknak a megporzó olajgyűjtő méhekkel való együttélését pedig csak 1974-től kezdve publikálta Stefan Vogel német tudós. Ezt a szimbiózist és a hozzá szorosan kapcsolódó koevolúciót, a növény és a rovar együtt változását-fejlődését azóta nagyon sokan kutatták, és a lizinka így sztárszereplő lett ebben a tudományos sorozatban.

Méteres, mocsári növény

De térjünk vissza a kezdetekhez. A lizinkák a kankalinfélék családjába tartozó növények, a nálunk honosak átellenes, néha örvös levélállású, sárga virágú évelők, az öt hazai fajból négy mocsarakban vagy a közelükben él. A monda szerint Lüszimakhosz, a hódító Nagy Sándor egyik hadvezére és részben utóda volt a később róla elnevezett “Lysimachia” növénynemzetség vagy a gyógyhatásainak a felfedezője. A “vulgaris” fajnév közönségeset jelent, de valószínűleg csak a gyakorisága miatt.

A napos virágokra járnak az olajgyűjtők

A közönséges lizinka általában egy-, ritkábban kétméteresre nő a vizes élőhelyén. A sárga virágok a növény csúcsán és a felső levélpárok hónaljaiból eredő bugákban nyílnak. Az árnyékban lévő virágok halványabbak, a porzók és a bibe egyforma hosszúak, gyakori az önmegporzás. A napos virágok aranysárgák, a bibék a porzók fölé magasodnak, és itt dolgoznak az olajgyűjtő megporzó méhek. Az élőlények tulajdonságainak alkalmazkodása a fényviszonyokhoz, a fotodimorfizmus nem rendkívüli jelenség, de semmiképpen sem közönséges, és már ezer éve ismert. A virágokban a tövüknél csőszerűen összenőtt porzószálak külső felületén sorakoznak a nyeles olajmirigyek vagy olajszőrök. A két vadméh faj (Macropis europaea és fulvipes) nőstényei eleinte csak olajat szüretelnek az éppen hogy nyíló virágokból a szőrükre, és a föld alatti költőfészkük falát ezzel az olajjal szigetelik a nedvesség ellen. Később, a már kinyílt virágok megérett porzóiról virágport gyűjtenek a hátsó lábukra, majd ezt átitatják a lizinka olajával. Az olajos labdacsokból készítik a lárva utódok táplálékát. A hím méhek és egyéb rovarok csak a virágporért jönnek, valamint a nőstényekkel együtt a saját táplálékukért más, nektáros virágokat is látogatnak.

Egymásra utalt méhek és növények

Sem az olajtermelő lizinkák, sem az olajgyűjtő méhek nem védett fajok, de a szimbiózisuk megérdemelné a természetvédelmi oltalmat. Az olajgyűjtő méhek valószínűleg nem élnének meg a lizinkák nélkül, de például a közönséges lizinka bebiztosította magát, és a földfelszín alatti indákkal is jól szaporodik, nagy telepeket képez. Igaz, így az ivaros szaporodás előnye, a genetikai változatosság eltűnne, hiszen a sarjak az eredeti növény önazonos klónjai.

Videó az olajgyűjtő méhekről

A méhek olyan aprók és gyorsak, hogy nekem nem sikerült lefényképeznem őket, de javaslom, hogy Vogel professzor németül és angolul is hallgatható videóiban nézzék meg a további izgalmas részleteket:

Közönséges lizinka habitusa a vizes és napos élőhelyén